Én már csak ilyen elcseszett vagyok (Luhan, Kris)

Legelső bejegyzés. ^-^ Szerintem inkább hasonlít egy novellára, mint egy apró kis szösszenetre, de úgy gondolom, hogy ez kezdésnek megfelel. Kissé szomorkás hangulatú, de remélem ennek ellenére beleolvastok, és átérzitek.

Az egészhez az ihletet-e videó ajándékozta, ami szerintem nagyon meghatóra sikeredett. (Xiumin ^-^): Gone

Luhan szemszögéből íródott.

Műfaj: dráma

Figyelem: Fiúxfiú szerelem, szereplő halála.

Szereplők:

Luhan és Kris

(Nagy szerepe van Xiuminnak is)

Kellemes olvasást! ^^

Én már csak ilyen elcseszett vagyok

Hogy érzed magad? Ez az idegesítő kérdés. Annyira gyűlölöm, hogy szinte szavakba sem tudom önteni. Hogy érzem magam? Remekül telnének a mindennapjaim, ha a körülettem lévők nem emlékeztetnének állandóan arra, hogy komoly betegségben szenvedek. Azok a sajnáltató pillantások, amiket kapok, mintha csak napjaim lennének hátra. Miért nem lehet úgy rám nézni, mintha én is egy átlagos huszonhárom éves fiú lennék? Pár perce kaptuk meg a vizsgálat eredményeit. Színlelt sajnálattal a hangjukban közölték, hogy ismét romlott az állapotom. Meg sem lepődöm már. Jól tudom, hogy ezt nem lehet visszafordítani.

Aortabillentyű-elégtelenségben szenvedek gyermekkorom óta. Olyan három éves lehettem, mikor diagnosztizálták nálam a betegséget. Elkezdték gyógyszerekkel megpróbálni kordában tartani, ami egy ideig működött is, viszont ismét romlásnak indult a szívem. Meg voltak a műtétek is, de én annyira különleges személy vagyok, hogy azok sem váltak be. Mikor az utolsó beavatkozás után is jelentkezni kezdtek a tűnetek, elmondták, hogy ne reménykedjek a gyógyulásban. Legfeljebb húzni tudják az időt, hogy ne olyan hamar koplaljak el. Ah, legalább őszinték. Nem kergetik az embert felesleges, hazug reményekbe. Édesanyám szomorú képpel tekint rám, szemeiben csillognak a könnyek, ha nem türtőztetné magát, azonnal kibuggyannának a cseppek. Azt hiszem, ezt utálom a legjobban, az állapotomban, hogy azokat a személyeket látom szenvedni, akik a legtöbbet jelentenek nekem. Nem is magam miatt aggódom, hogy mi lesz velem halálom után, hogy vajon a mennybe kerülök-e, vagy a pokolba, esetleg az idők végezetéig egy hatalmas sötétségben kell léteznem, hanem, hogy mi lesz velük, tovább tudnak-e lépni? Anyám, aki gyermekkorom óta mellettem van, sosem hagyott cserben. Minseok, az unokatestvérem, egyben az egyetlen igaz barátom. Képes lesznek kilépni a gyászból?

Sikeresen hazaérünk otthonunkba, ahol már Minseok vár minket a kapuban. Odasétálok hozzá, majd erősen átöleljük egymást. Nálunk ez már megszokott, mindig egy öleléssel köszöntjük a másikat, még, ha ez fiúk között kicsit fura is.

– Mit mondtak? - suttogja fülembe, én csak fintorogva elhúzom számat.

– Egyet tippelj - engedek a szorításból, kicsit távolodunk egymástól –, újra romlott ez az idióta ketyere idebent – teszem jobb kezem szívem helyére. Megpillantom arcán a keserűséget, összepréseli ajkait, mintha egy citromba harapott volna, és marná száját a savanyú sav. Megforgatom szemeimet, majd mosolyogva átkarolom vállát, és befele kezdem húzni a házba. Egyenesen felmegyünk a szobámba, ahol én lehuppanok az ágyra, ő csak óvatosan helyet foglal mellettem a hatalmas fekvőhely szélén. A plafont kezdem el bámulni, de ő megszakít benne:

– Nem tudom mi lesz velem, nélküled – túr bele vörösesbarna hajába, hangján hallom, nem sok kell neki, hogy elsírja magát. Azonnal felpattanok, és mellé csúszok.

– Na, ide hallgass! – emelem meg hangom – Nem leszek örökké melletted, de, ha miattam sírni mersz, én vissza jövök szellemként és szét rúgom a segged! Világos voltam? – mondatom végére egy keserű mosolyt képes kipasszíroznia magából, én pedig újra átkarolom vállát. – Most pedig elég legyen a búslakodásból, inkább beszélj arról az ismerősödről, aki holnap jön hozzád. Milyen a pasi? – emelgetem szemöldököm, mire Minseokból kitör a nevetés.

– Te és a meleg fantáziád – rázza fejét, mire újra elröhögi magát.

– Én már csak ilyen elcseszet vagyok – rángatom vállam, már én is mosolyogva. – Na, mesélnél? – kérdem, szembefordulok haverommal, ő is felém tekeri fejét, és magyarázni kezd az idegenről.

Minseok sikeresen felcsigázta a gondolataimat, amíg mesélt egy bizonyos fiúról, akit Yifannak hívnak. Unokatesóm egyik nyaralása közben ismerkedett meg vele, és azóta a neten tartják egymással a kapcsolatot, viszont kedvezett nekik a sors, így sikerült összehozni azt, hogy Yifan pár napra eljöjjön Minseokhoz. Természetesen haverom totál be van pörögve, hogy végre újra láthatja, hiszen jó barátság alakult ki köztük. Ami azt illeti, az elmondottak alapján én is szívesen megismerném. Nem azt mondom, hogy kapcsolatra vágyom, hiszen azért mégiscsak az én helyzetemben ez igen nehéz, mivel bármelyik percben elpatkolhatok, de azért új ismeretségeket szívesen kötök.

– Ha gondolod, holnap elmehetünk hármasban valamerre – kacsint rám Minseok, mire érezni kezdem, hogy arcom enyhén égni kezd. Nem olyan egyszerű zavarba ejteni, nem is igazán értem, hogy most miért tört rám az élénk pír, de ezzel a kérdésével kissé el szégyelltem magam. Jó, rendben, talán tényleg többet szeretnék Yifantól, mint barátságot, ám ezt egy kicsit korai lenne kijelentenem, hiszen még csak nem is ismerem igazán, csak annyit tudok róla, amit unokatesóm mesélt róla.

– Benne lennék! De, ha lehetséges, délutánra tervez, ugyanis nekem kilenctől-délig zongoraóra.

{…}

Az normális, hogy reggel óta teljes görcsben van a gyomrom? Ülök a kis székemen a hatalmas zongora előtt, lágyan lenyomom a fehér és fekete színekben díszelgő billentyűket. Akkor mozdulnak meg, amikor én akarom, uralkodom felettük. Ha már a sajátjaimon nem is tudok. Talán ezért is kezdtem el zongorát tanulni. Nem tagadom, élvezem, hogy én irányíthatom az apró lenyomható műanyagot, úgy érzem, hogy ez által hatalmam alá veszem a hangokat, olyan dallamot alkotva ezzel, ami gyönyör füleimnek. Bár most mégsem képes elragadni, mint máskor. Túlságosan máshol jár az eszem és persze, hogy Yifanon. Istenem, Luhan! Térj észhez! Úgy csinálok, mintha ő lenne életem szerelme. Ami elég ijesztő. Megrezzenve kapom fel fejem, mikor tudatosul bennem, hogy félrenyomtam egyel magasabb hanggal. Bocsánat kérően pillantok fel tanáromra, aki meg is jegyzi, hogy ma nem vagyok formában. Kifújok egy jó adag levegőt tüdőmből, megropogtatom ujjaimat, majd újra neki állok a billentyűk bűvölésének.

– Jól van Luhan, mára végeztünk – szólal meg az idős úr, mikor az egyik dal utolsó hangját szólaltatom meg. Felkelek a fapadról, enyhén meghajlok előtte, majd vállamra kapom oldaltáskám, illedelmesen elköszönök tanáromtól, és már hagyom is el a termet. Mivel egy hatalmas egyetemben tartja az órákat, most battyoghatok le a hosszú lépcsősorokon. Az utolsó fordulónál megyek le, mire végre kiérek az épületből. Szemembe belesüt a Nap, ami hunyorgásra késztet, de egyben egy hűvös szellő csapja meg arcom. Szeszélyes időjárás, ahogy szokják mondani. Igazából, én szeretem az ilyen időket. Nem is túl meleg és hideg sem. Pont el lehetett mászkálni egy pólóban, és egy hosszabb farmerben. Ballagok a kapu felé, ahol hirtelen megpillantom Minseokot, miközben nyakát nyújtogatja. Biztos engem keres. Sietősebbre veszem lépteimet, mikor már közelebb érek hozzá, heves integetésbe kezd, arcán felragyog egy mosoly. Viszonzom integetését, majd mikor odaérek mellé, megöleljük egymást. Elengedem nyakát, amikor megpillantok háta mögött egy nagyon magas, szőke hajú srácot, aki komor arccal figyel minket. Minseokra nézek, ő pedig félmosolyra húzza száját.

– Tesó, ő itt Yifan – lép arrébb látószögemből, hogy rendesen végig tudjam mérni a hatalmas magassággal megáldott fiút. Felém közelít, majd mikor elég közel ér hozzám, nyújtani kezdi jobb kezét.

– Szia, Yifan vagyok. Te pedig gondolom, Luhan – kedves mosoly jelenik meg arcán, amitől nekem felcsillan szemem. Már kezdtem félni, hogy végig ilyen komor fejjel fog haladni mellettünk. Hófehér fogai jobban piszkálják szemem, mint az előbb a Nap sugarai. Hogy lehet valakinek ilyen fehér foga? Megrázom fejem, hogy észhez térjek, mivel szegény srác már egy perce biztos tartja a kezét felém.

– Szia, igen, Luhan vagyok – próbálom rendesen átmarkolni széles tenyerét kisebb-nagyobb sikerrel. Az én apró, törékeny végtagom teljesen eltűnik az ő hatalmas marka, de cseppet sem szorítja meg, sőt gyengéden tarja meg vékony kezem. Szép barna szemek, vastag, rózsaszínes ajkak, fülében három fülbevaló is pihen mindkettő oldalon, haja oldalt jobban le van vágva, feje tetején kissé hosszabbra hagyva hagyták. Ruhái igényesek, laza, de mégis nem megszólni való, hiszen egy igen jó anyagúnak tűnő farmert visel, felsőtestét egy fekete Nike póló fedi, nyakában egy egyszerű aranylánc lóg. Kissé elmélázok a srácon. Hiszen kétségtelen nagyon is, hm, melyik is lenne a helyes szó rá? Talán a jóképű? Igen, azt hiszem, ez jó.

– Szuper, sikerült összeismerkednetek – üti össze tenyereit Minseok, amitől kissé megrebbenek. – Akkor mehetünk a városba?

Összenézek az újfiúval, majd visszapillantok rokonomra és bólintok egyet. Yifan követi példám, és ő is helyeslően előre buktatja fejét két másodpercre.

Természetesen Minseok természetéhez hívőn alig képes nyugton sétálni mellettünk, miközben arról fecseg, hogy milyen dolgok történtek vele és Yifannal nyaralásuk alatt. A magas srác néha hozzászól, esetleg felnevet haverom hiperaktivitásán, amit én is mosolyogva figyelek. Bár, nem tagadom, sokszor terelődik a tekintettem a mellettem haladó Yifanra is. Arcát annyira jól kiemeli, mikor mosolyog, mintha nem is az a srác lenne, akit legelőször megpillantottam, azzal a búskomor arccal.

{…}

– Nagyon jól kijöttetek egymással – mondja Minseok sejtelmesen, kissé kuncogva a telefonba.

– Shh, halkabban – csitítom, de én is képtelen vagyok kihagyni egy apró nevetést.

– Éppen zuhanyozik, nem hallja, hogy telefonálok – nyugtatgat. – Szerinted, lesz valami?

Nem tudom pontosan, erre mi is a megfelelő válasz. Kétségek közt áramlok, hiszen nem tudom, hogy ő mit is érez igazából, ráadásul még a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában. Meg hát, ami a leginkább aggaszt, az az, hogy nem akarom egy olyan szerelembe belerángatni, ami biztos nem fog örökké tartani, hiszen nekem még a jövő év is elég rizikósan áll, nemhogy abban gondolok bele, hogy örökre együtt legyek valakivel. Jaj, Luhan, megint ezek a fergeteges elgondolásaid!

– Siethetnél a válasszal, mert lassan jön vissza – sürget kicsit barátom, én viszont még mindig nem tudom, hogy mit is kéne válaszolnom. – Ajánlóm, hogy nem a betegséged miatt akarod elkerülni, mert akkor nagy barom vagy!

Elmosolyodom őszinte megszólalásán, és valamilyen szinten igaza is van. Sőt, teljes mértékben! Azért dobjak el magam mellől egy igen kedves embert, mert nem addig fogok élni, mint egy átlagember? Én akartam mindig is, hogy úgy nézzenek rám, mint egy hétköznapi személyre, erre, mikor lehetőség kerül rá, én visszatántorodom. Ennyire hülye is csak én lehetek…

– Talán – adok egy sejtelmes választ, mire Minseok a kelleténél hangosabban feléljenzik. Halkabban felkacag, amitől már belőlem is előtör a nevetés.

– Upsz, ez kicsit hangos volt – próbálja visszatartani a felfelé gyülemlő hahotázását. – Inkább lerakom. Holnap lesz tali?

– Persze – egyezek bele azonnal, majd elköszönünk egymástól, megszakítjuk a vonalat. Az éjjeliszekrényemre helyezem a telefont, majd ugyanonnan felveszek egy apró, műanyag gyógyszertartót, amiből kiöntök egy fehér, kerek szemű ”cukorkát”, majd egy hirtelen mozdulattal számba dobom, amit csak simán, víz nélkül is könnyen lenyelek. Az évek alatt már sikerült belejönnöm a keserű segédanyagok lenyomásával a torkomon. Visszahelyezem az apró tartót, kényelmesen elhelyezkedem ágyamon, a takarót magamra húzom, majd békésen nyugovóra térek.

{…}

Imádok ilyen üdítő időben kint lenni a szabadban. Teljes testem felfrissíti, elmémmel együtt. Éppen rúgom a labdát Yifannak, aki ügyesen átveszi a hatalmat, a labda felet, és irányítani kezdi a kapu felé. Én csak izgatottan figyelem, miközben Minseok felkészül a labdafogadásra. Yifan elrúgja a labdát, ami csakúgy hasítja a levegőt, Minseok vetődik egyet, viszont sikertelenül, ugyanis a kerek bőr a hálóba csapódik. Hangosan felkiáltok, magasba emelem a kezeimet. Yifan mosolyogva futni kezd felém, majd felkap, és a levegőbe emel, velem együtt éljenezni kezd. Erősen tart derekamnál fogva, szorosan magához ölel, amíg én még mindig az égben tartom karjaim. Újra érzem talpaim alatt a füves terepet, felnézek a magas szőkére, aki hatalmas mosollyal tekint le rám. Lábujjra tornázom magam, hogy feljebb legyek, és így elérjem arcát, amire egy puszit nyomok. Enyhe meglepődöttséget látok meg arcán, viszont ez hamar elillan, és egy ezer wattos mosoly váltja fel. Megkönnyebbülök reakciójától. Ebben a pár napban egyre jobban egymáshoz kerültünk. Azt hiszem, elmondhatom, hogy mind a ketten érdeklődünk a másik iránt, ami számomra valami csoda. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen rendes sráccal fog összehozni a sors. Hirtelen állkapcsom alá nyúl bal kezével, megemeli fejem, szemembe néz. Meglepődöm cselekedetén, megrebegtetem szempilláim, hasamban, mintha egy gombóc gyűrődne össze.

Csókolj meg, kérlek!

– A következőt kivédem – kiáltja el magát Minseok, amivel rendesen elrontja a pillanatot. Valószínűleg Yifan is erre gondolt, ugyanis egyszerre nevetünk fel és rokonomra vezetjük tekintetünket.

– Remek időzítés! – szólok oda, mire ő csak értetlenül figyel minket. Ugyan Minseok, nem akarom elhinni, hogy nem láttál semmit…

Folytatnánk a focizást, viszont enyhén szúró érzést kezdek érezni mellkasomban, amiért odakapom kezem. Yifan ijedten kapja rám tekintetét, azonnal kérdezni kezdi, hogy jól vagyok-e. Válaszolni akarom, hogy igen, de ez egy elcsukló nyögésbe torkolódik, ugyanis pont ebben a pillanatban egy erős fájdalom indul meg szívemnél. Kezdek lerogyni a fűre, Yifan karomnál fogva próbál a lábamon tartani, amik teljesen elernyednek. Minseok azonnal a fölre ejti a labdát, és siet felénk, hogy segítsen.

– Hol van a gyógyszered? – kérdi egyből. Nem ez az első esett, hogy ilyenben van részem, szóval jól tudja, hogy muszáj be vennem egy gyógyszert, ahhoz, hogy elmúljon a borzalmas fájdalom. Nagy nehezen a táskáink felé biccentem fejem, mire azonnal rohanni kezd hozzájuk, majd őrült gyorsaságban kezd el kutakodni a táskámban. Alig bírom követni a mozdulatait, folyamatosan éles fájdalom szorul mellkasomba, amitől könnyes lesz a szemem, ezért homályosabban látok. Gyors tempóban közelít felém egy szem pirulával és egy flakon vízzel, amit kezembe nyom, én pedig sikeresen lenyomom az apró bogyót a víz segítségével. Leültetnek a fűre, ahol próbálom visszahozni egyenletes légzésem, ami pár perc alatt újra jelen van. Lehunyót szemekkel veszek egy mély lélegzetet, majd mikor kifújom, kinyitom pilláim. Mind a ketten ijedten fürkészik arcom.

– Jól vagyok – mosolygok fel.

– Nagyon megijesztettél – karolja át derekam Yifan, majd enyhén átölel. Jól esik kezei védelme, ezért erősen belekapaszkodok nyakába, amennyire vézna végtagjaim engedik.

{…}

Minseoknak menni kellett, mivel anyukája hívta, hogy elviszik a macskájukat az orvoshoz, ugyanis szegény párának valami megsértette a mancsát, amiből ömlött a vér, és a kis cica általában csak rokonom társaságában képes nyugton maradni az állatorvosnál. Yifannal kettesben maradtunk a focipályán, ám sötétedni kezdett, ezért úgy véltük, hogy jobb lesz hazaindulni. Egymás mellett sétálunk, igazából alig váltunk pár szót. Teljes csend van kettőnk között. Harapdálom ajkaim, pulcsim ujját birizgálom.

– Yifan – szakítom meg a csendet azzal, hogy megszólítom, és ezzel együtt elkapom karját, szembefordítom magammal. A járda közepén állunk, egymás szemét figyelve, kuka csöndben. Persze, Luhan. Ilyenkor neked sem olyan nagy a szád…

Várakozva pillant rám, akarja, hogy szólaljak meg, de nekem hatalmas gombóc van a torkomban, amitől képtelen kijönni még egy apró hang is. Már éppen valahogy összeszedem magam, hogy nyissam a szám, de semmi hang, ezért inkább arcához kapok, majd lehúzom magamhoz, hogy összeérintsem ajkainkat. Meg sem lepődik, azonnal visszacsókol, amitől még inkább elkezdenek remegni kezeim és lábaim, a hasamban lévő pillangókról meg nem is beszélek. Ízlelgetjük egymás ínycsiklandozó bőrét, de én elhúzódom. Nem merek felnézni rá, viszont hirtelen megérzem meleg leheletét.

– Igazából, azt terveztem, hogy ezt én fogom csinálni előbb – ismét megemeli kezével államat, így kénytelen vagyok rápillantani és csillogó szemeivel, hatalmas mosolyával találom szembe magam. Az én arcomra is kiül a boldogság.

– Tényleg ezt szeretnéd? – kezdem el gyurmázni ajkaimat ujjaimmal. – Vagyis, jól tudod, hogy én nem vagyok olyan, mint a többiek. Teljesen kiszámíthatatlan vagyok, ilyen elcseszett, aki bármikor feldobhatja a papucsot, meg hát…

– Várj – állít meg a fecsegésemben, arcomhoz érinti egyik tenyerét – Engem nem érdekel a betegséged. Lehet, kissé korai lenne ezt elmondani, de azt hiszem, nagyon is kedvellek – közelebb hajol hozzám, és hirtelen átölel, amit én szívesen viszonzok. – És nem vagy elcseszett.

{…}

Yifan sikeresen kikönyörögte szüleitől, hogy még pár napig maradhasson Minseoknál, ennek hála a mai napot is vele tölthetem, úgy, ahogy a többit is. Persze unokatesómat sem hagyjuk ki a jóból. Megbeszéltük vele, hogy ma a parkban találkozunk délután. A szöszivel sétálgatunk a városban, még elég korán van, mégis teljesen megéri, hogy ebben a korai, kissé csípős időben legyek kint, hogy az ő társaságát élvezem. Megállunk házam előtt, ahol éppen megszeretném csókolni, viszont hirtelen észbe kapok, hogy talán mégse kéne, hiszen az utcán vagyunk. Annyira nem tolerálják a nyáladzó párokat. Gyorsan körbenézek, szerencsénkre senki sincs a közelünkben, ezért gyorsan lábujjhegyre emelkedem, és egy gyengéd csókot nyomok dús ajkaira. Belemosolyog a csókba, ami engem is boldoggá tesz.

– Akkor fél háromkor? – suttogok ajkaira.

– Fél háromkor – ad még egy puszit számra, majd elengedjük egymást, ő pedig elindul, amíg én bemegyek a lakásba. Ledobom magamról a kabátomat, lerúgom a cipőimet, aztán már megyek is a nappaliba, hogy kicsit zongorázzak. Persze szüleim tudják, hogy mennyire szeretek ezen a hangszeren játszani, ezért is kaptam ez a csodát tizenhetedik születésnapomra. Leülök a sötét fa székre, megrecsegtettem ujjaimat, majd egy kellemes dalt kezdek el játszani. Ahogy hallom a dallamot, felidézem az elmúlt napok emlékeit. Boldogság járja át a testem. Elmondhatom, hogy boldog vagyok, még ha ezt is választotta nekem a sors, hogy betegségben éljem mindennapjaim. Mintha csak a testem megérezné gondolatom, egy szúrós fájdalom keletkezik mellkasomra, fejembe is bele nyíllal, látásom homályosodni kezd. Kissé zihálni kezdek, mikor úgy érzem, hogy elhagy minden erőm, lehunyom pilláim és minden sötét lesz.

Írói szemszög:

Fekete ruhákba öltözött emberek gyülemlenek a szertartás színhelyére. A sírkövek között álldogálnak, a közelebbi családtagoknak külön ülőhely van előkészítve. Lassan mindenki megérkezik. A díszes koporsó csakis arra vár, hogy leengedjék a föld mélyébe, és eltemessék. Virágkoszorúk halma látható rajta. Megkezdődik a végső búcsú. A pap elmondja szokásos beszédét, majd Minseokra pillant, aki tudja, hogy miért néz így rá. Felkel a helyéről, majd a koporsó elé áll. Felnéz a kisebb tömegre, megköszörüli a torkát. Tenyere izzad, szemei könnyekkel van tele, de nem engedi ki őket. Megígérte, nem fog sírni. Vesz egy mély levegőt, ezután neki áll a beszédhez.

– Mindenki jól tudta, hogy ez egyszer befog következni. Luhan is tisztában volt ezzel, de őt mégse lehetett ezzel megtörni. Mindig kiakadt, ha valaki betegnek hívta – keserűen kuncog fel Minseok, mikor eszébe jut Luhan mérges arca, mikor meghallotta ezt a szót. – Állandóan poénkódot, hogy ő milyen elcseszet – Yifanra pillant, aki elmosolyodik, hiszen neki is rengetegszer mondta ezt.

– Nem voltunk igazi testvérek, de nekem mindig is annak számítottál. Tudd meg, hogy nem voltál elcseszett! Te voltál a legcsodálatosabb ember, akit valaha is ismertem, és ezt a helyet senki más nem lesz képes betölteni. Mindig is te fogsz a dobogón állni. Nyugodj békében, tesó.