Mi igenis egymáshoz tartozunk! (Jin, BTS)

Egy ideje nem hoztam új részt, de mint mindenkit, engem is elkapott a suli. Ráadásul idén javítani is szeretnék, ezért még inkább hajtanom kell. Ámde, azért próbáltam összehozni egy kis olvasni valót. És itt a 'kis'-t szó szerint érthető. Nem lett a leghosszabb alkotásom, de azért remélem, tetszeni fog. ^-^
Shinyeong szemszögéből íródott.
Műfaj: Romantikus
Figyelem: Kitalált karakterek

Szereplők:

Seokjin

Shinyeong (OC)

Kellemes olvasást! ^-^

Mi igenis egymáshoz tartozunk!

Idegességem miatt rángattam pólóm szegélyét, miközben kapkodva szedtem lábam a próbaterem felé. Muszáj volt találkoznom vele, különben megőrültem volna! Valamit ki kellett találnunk anyám ellen. Mindig is tudtam, hogy csakis jót akar nekem, de mióta elmondtam neki a kapcsolatomat, teljesen kifordult önmagából. Nem is a románccal van a problémája, hanem azzal, hogy Jin és köztem hét év korkülönbség van, ami édesanyám szerint túl sok.  Először is, itt Koreában az elfogadható, ha a párok közt öt-hat év van, szóval nem is értem miért van ennyire kiakadva ezen a plusz egy éven, és miért gondolja, hogy apakomplexusban szenvedek. Rendben, igaz, hogy édesapám kiskoromtól fogva nem él velünk, de ez még nem azt jelenti, hogy nálam is kialakulna az a betegség. Másodszor, tényleg szeretjük egymást, és végre jól esne, ha (legalább egy kicsit is) megpróbálná elfogadni ezt a kapcsolatot. De az én anyukám nem ilyen egyszerű eset, lassan már kezdtem attól félni, hogy nem fog kiengedni még a házból se, hogy semmiképp ne tudjunk találkozni Seokjinnel.

Úgy trappoltam fel a lépcsőfokon, mikor a hatalmas épület elé értem. Beszáguldottam az ajtón, majd azonnal a próbaterem felé kezdtem el sietni. Egy párszor már voltam ott, szóval nem esett nehezemre megtalálni az egyforma fehér ajtók közül a megfelelőt, ráadásul jól emlékeztem a húszon-hatodik számra, ami az ajtón csillogott ezüstszínben. Az meg még plusz segítség volt, hogy hangos zene hallatszódott át a faajtón. A kilincset lenyomva lestem be a táncparkettre, ahol a fiúk éppen az egyik koreográfiát gyakorolták. Minél észrevétlenül próbáltam beljebb lépni, és bezárni magam mögött az ajtót, hogy ne zavarjam meg őket. Nem vettek észre, ugyanis oldalt voltak nekem és nagyon is koncentráltak a lépésekre. Azonnal páromra vezettem a tekintettem, aki szemöldök ráncolva lépkedett a Boy in Luv című dalukra. Elmosolyodtam, ahogy ügyesen megcsinált egy nehezebb lépést. Büszke voltam rá, hiszen rengeteget fejlődött a kezdetek óta. Beálltak a végső pózba, a zene pedig elhalkult. Lepacsiztak egymással, én pedig ekkor törtem ki egy nagy tapsban. Azonnal mindenki odakapta felém a fejét. A tánctanárukra pillantottam, majd intettem is neki egyet, hiszen egész jóban voltam vele, szimpatikus volt már az elejétől fogva, volt, hogy elbeszélgettem vele, míg vártam Jin-re, hogy átöltözzön. Visszafordultam a fiúk felé, mikor hirtelen Jimin arcával találtam szembe magam, kíváncsi tekintette szinte lyukat fúrt az arcomba.

– Mi járatban Shinyeong? – emelgette meg mindkét szemöldökét.

– Neked is szia, Jimin. Képzeld el, Jinhez jöttem – válaszoltam neki heves artikulálással, miközben folyamatosan bólogattam fejemmel.

– És miért? – kíváncsiskodott tovább, én viszont annyira nem voltam jó hangulatomban, ezért próbáltam lerázni, hiszen nem akartam megsérteni szavaimmal. Ám nem akart tágítani, továbbra is kérdezősködött, én pedig próbáltam végig mosolyogva válaszolni, de szerettem volna a tudtára adni, hogy most nem akarok bájcsevejt folytatni, viszont ő csak annál inkább mondta. Szerencsémre Seokjin a segítségemre érkezett, majd egy nevetés kíséretében viccelődően arrébb lökte csapattársát, aki végre már nem jött vissza, hogy továbbra is kérdéseket tegyen fel, hanem szépen elvonult a többi taghoz. Mikor barátomra néztem, megláttam édes mosolyát arcán, viszont én azonnal eltűntettem az enyémet, hogy megmutassam nincs minden rendben. Abban a pillanatban nem volt látható a görbület a szája szélén, helyette egy kérdő és egyben kissé aggódó tekintet váltotta fel. Komótosan előre léptem kettőt, átölelve törzsét hozzápasszíroztam magam. Magához ölelt, karjai derekam köré fonódtak, majd kis idő múlva megéreztem ajkait homlokomon, ahogy lágyan egy apró puszit nyomott rá.

– Baj van? – súgta bele fülembe, amire én csak egy kisebbet bólintottam. Elhúzódtam tőle, viszont karjai még mindig csípőmön pihentek, ezért túlságosan messzire nem tudtam tőle elszakadni, bár nem is szerettem volna.

– Én nem bírom ezt tovább. Anyu megőrjít! Teljesen ki van fordulva magából. Tudod mit hozott fel ma? Azt mondta, biztos azért vagyok veled, mert apakomplexusban szenvedek. Most komolyan, nem beteges ez egy kicsit? Vagyis nagyon? Könyörgöm, egy évről van szó! – keltem ki teljesen magamból, nagy száj mozgatással ejtettem ki a szavakat, aminek köszönhetően a többiek is tisztán hallották. Annyira viszont nem zavart, hiszen jól tudtak a helyzetünkről, tisztában voltak vele, hogy szülőm nem éppen rajong ezért a kapcsolatért. –  Ne haragudj, hogy megzavartalak, de egyszerűen képtelen lettem volna otthon maradni. A dormba akartam menni, de inkább hanyagoltam, mivel annyira dühös voltam, hogy attól féltem valamit összefogok törni, amíg egyedül vagyok. Oppa, nekem ebből elegem van!

Újra átöleltem, ő szorosan magához préselt. Nem szólt egy szót se, tudta jól, hogy nekem arra van leginkább szükségem, hogy a karjaiban legyek. Ahogy éreztem az érintéseit, az illatát. Talán másfél perc telhetett el így, ezek után elváltunk egymástól, ő pedig végig simított arcom jobb felén.

– Majd egyszer elfogadja. Ne aggódj ezen – küldött felém egy biztató egyben nyugtató mosolyt. Engem ez nem igazán tudott újra a régi kerékvágásba hozni. Rendben, hogy majd egyszer, de mikor lesz az? Nem akarok még több veszekedést vele, és azt se, hogy el szakítson Jintől. Sóhajtva oldalra fordítottam fejem, miközben szomorúan ráztam azt és csak meredtem előre. Megéreztem kezét állam alatt, majd ahogy elkezdte visszafordítani tekintettem rá. Megemelte kicsit fejem és abban a pillanatban nyomta húsos, édes ajkait sajátjaimhoz. Meglepődötten vettem tettét, hiszen sose szoktunk nyilvánosan ennyire közel kerülni egymáshoz. Egy arcra puszi, esetleg átkarolás még nem volt megszólni való, de ahogy akkor a fiúk előtt csókolt meg, ráadásul igen szenvedélyesen, érdekes érzés kapott el. Ám sokáig nem tudtam a gondolataimmal foglalkozni, mivel a mámorító érzés hatalmába kerültem. Mintha éppen a negyedik felest húztam le és a fejembe szállása következett volna. Nem sok sráccal csókolóztam eddig, de náluk soha nem éreztem ezt. Ettől gondolhatom azt, hogy ő az igazi? Ahogy abbahagytuk a csókot, a szemeimet még mindig csukva tartottam, mivel szükségem volt egy kis időre, hogy feldolgozhassam az előtte történteket. A rózsaszínködből szerelmem hangja ébresztett fel.

– Mit szólnál, ha próba után csinálnánk valamit ketten? – ahogy felnyitottam pilláim, észrevettem, hogy továbbra is azzal a nagy mosolyával fürkészett, kérdése pedig az én arcomra is visszacsalta a vigyort. – Mondjuk, főzhetnénk.

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy minden újra rendben van. Ezt hívhatják szerelemnek. Én legalábbis így éreztem akkor.

Már csak a közelsége, az, hogy próbál megvigasztalni, a nagy mosolya, amitől én is felvidulok. Igazából, már maga a létezése boldogabbá tesz. Nyálas cucc, de néha igazakat mondanak a sorozat főszereplői.

Édesanyámnak pedig bebizonyítjuk, hogy igenis egymáshoz tartozunk!