Szerencséd, hogy szeretlek (HunHan)

Sziasztok!

Ismét új bejegyzéssel érkezem. Kicsit rövidre sikerült, de reménykedem, hogy így is tetszeni fog. Talán mondhatom azt, hogy ők ketten a legeslegkedvencebb párosom, szóval még inkább remélem, hogy örömmel fogjátok olvasni róluk ezt a szösszenetet. :) HunHan <3

Luhan szemszögéből íródott.

Műfaj: mindennapi élet, romantikus

Figyelmeztetés: trágár szavak, enyhe szexuális tartalom

Szereplők: 

Luhan

Sehun

Kellemes olvasást!

Szerencséd, hogy szeretlek

Kényelmesen dőlök le az ágyra, fejemet a puha párnára hajtom. A kezemben lévő papírokat, amiket a menedzser adott az elkövetkezendő programok listájáról szemmagasságba emelem, hogy átnézhessem őket. Ahogy haladok egyre lejjebb a sorokon, egy apró szusszantással nyugtázom, hogy az elkövetkezendő hetekben nem lesz hajtás, aminek őszintén örülök jelen pillanatban. Tudom jól, hogy kell a minél több fellépés, meghívás műsorokba, néhány közönségtalálkozó, de éppen elég személyes programot szerveztem le magamnak a közeljövőben, így legalább koncentrálhatok azokra, és nem kell őket elhalasztanom, esetleg más időpontra raknom. Teljesen belefeledkezem az olvasásba, hirtelen az zökkent ki belőle, hogy megérzem mellőlem besüppedni a matracot, és egy apró szusszantást a nyakhajlatomban. Azonnal átfut rajtam a libabőr. Mindig is érzékeny voltam arra, ha valaki kicsit is közelebb lélegzik a nyakamnál és ez még mindig nem múlt el nálam. Természetesen, most is a hideg ráz ki tőle. Persze, jelen pillanatban nem zavar annyira, hiszen párom okozza ezt az érzést, tőle pedig kifejezetten élvezem, mikor nyakamat kényezteti. Ő is jól tudja ezt, azt is, hogy nem szeretem, ha sokáig csak szimplán a nyakamba lélegzik, ezért már érzem is ajkait a vékony, hófehér bőrömön, ahogy nedves csókokat hagy rajta. Néhány puszi után eltávolodik kicsit, fejét ő is a párnára ereszti, majd a telefonját kezdi el nyomkodni. Apró mosoly kúszik arcomra, ahogy végig simítok az előbb benedvesített bőrömön. Egy kisebb sóhaj elhagyja számat, miután újra a listát kezdem el olvasni.

− Unatkozom – szólal meg hirtelen Sehun, telefonját hanyagul az ágyra dobja maga mellé.

− Beszélgessünk valamiről – ajánlom fel neki. Tudom, hogy nem valami érdekfeszítő ajánlat, de jelen esetben sem kedvem, sem ötletem nincs máshoz.

Nem mond semmit, teljesen csendben van, már akarnám tőle kérdezni, hogy akkor mond-e valamit, mikor hirtelen ajkait megérzem enyéimen. Vad csókba akar hívni, már érzem, hogy nyelvével engedélyt kér a bejutásra. A nadrágommal is küszködik, pólómat feljebb tolja derekamról.

− Sehun, most ne – próbálom félbeszakítani vetkőztetésem, de ő mintha meg sem hallott volna, folytatja tovább. Melegítőnadrágom már a térdemig letolta, köldököm csókolja körbe. Erősen rámarkol férfiasságomra, belőlem viszont inkább fájdalmas nyögés szökik ki, mint kéjes. Szeretem, imádok vele szeretkezni, de ha nem vagyok abban a hangulatban, akkor csinálhat bármit, nem fog jól esni.

− Sehun, állj már le! – emelem meg hangom, ő feljebb csúszik, hogy ajkait rátapassza enyéimre. – Sehun…− motyogom szájába. Felsimít oldalamon, lent pedig térdével ingerel. – Sehun, fejezd be! − lököm le magamról, végre. Kisebbet huppan az ágyon, összeráncolt szemöldökkel fürkész. Gyorsan visszahúzom magamra a nadrágom, a pólómat pedig lehajtom. – Mi a fene van veled?

− Velem mi van? Inkább veled! Unatkozom, akkor miért nem csináljuk? Hiszen te is élveznéd. Az eszem áll meg mostanában az ilyen nem akarom rinyálásaidból – mérgelődik.

− Mi az, hogy mostanság nem akarom? Hiszen tegnapelőtt is csináltuk, ráadásul nem is egy menetet! Az ég áldjon meg Sehun, egy héten hányszor akarod, hogy elélvezzek neked? És attól, hogy mérges vagy, még igazán megadhatnád a tiszteletet – hozom vissza eredeti hangszínemre hangom, majd a papírokat gondosan összehajtom, és az éjjeliszekrényre rakom őket.

− Aha, de majd mikor a turnén leszek, akkor meg sírni fog a szád. Mondhatod, hogy Jaj, Sehun, annyira hiányzik a szex veled, már alig tudok várni, hogy bennem legyél – utánozza hangomat, már amennyire tudja. Teljesen elképedek, hogy képes ilyeneket mondani. Rendben, tényleg szokott hiányozni az együtt töltött éjszakák, de egyáltalán nem csak ezek. Minden apróbb összebújás, ölelés, a teljesen átlagos beszélgetések. Ezeket mind hiányolni szoktam.

− Na jó, ide figyelj! Az egy dolog, hogy szét rakom neked a lábam, de még mindig én vagyok az idősebb, négy évvel – hangsúlyozom ki a két szót, hogy kicsit most már kapjon a fejéhez. Soha nem érzékeltettem vele a köztünk lévő korkülönbséget, mindig is engedtem neki, hogy teljesen közvetlenül beszéljen velem, de azért van egy határ. Jó, hogy nem ribancozik le egyből…

Elegem van belőle mostanában. Állandóan ezt csinálja. Én elhiszem, hogy készülnek a legújabb koncertekre, nekem is van több munkám, ez az egész idegeskedéssel jár, stresszel, de ezért ne legyen már lassan négy héten keresztül minden nap ilyen. Ez már engem is kikészít. Mindig is voltak rosszabb napjai, ahogy nekem is, de nála ez már napok óta így megy.

Dühösen pattanok fel az ágyról, ő pedig visszafekszik rá, újra a telefonját kezdi el babrálni. Elindulok kifelé, az ajtó hangosan csapódik be mögöttem. A konyhába sétálok, ahol egy pohárba vizet engedek, és azt kezdem el kortyolgatni. Ez általában segít lenyugodnom, és szerencsémre most is hat rajtam, bár szerintem még mindig füstölög a fejem a dühtől. Leülök az egyik székre, ami az asztal mellett van, és inkább előkotorászom telefonom és azt kezdem el nyomkodni. Üzenek a menedzsernek, hogy nekem teljesen rendben vannak a programok, és ha nem túlságosan fontos, akkor többet pár hétig ne is rendezzen le. Ezután még néhány barátomnak írok, utána pedig elkezdem végignézni a közösségoldalakat.

Lassan háromnegyed órája csak a telefonomat nézem, mikor meghallom nyílni az ajtót. Még inkább belemerülök a képernyőbe, még csak véletlenül sem arra pillantva. Gyűlölöm, mikor haragba vagyok vele, de ez már tényleg durva volt tőle…

Érzem magamon a tekintetét, de azért sem nézek rá. Nem szólal meg egyikőnk sem. Nagy csend telepszik az egész konyhára.

− Luhan – szólít meg, én meg összepréselem számat, úgy teszek, mintha nem is szólt volna. – Ne haragudj. Tudom, ezeket azért nem kellett volna mondanom – még mindig a kis készüléket nyomkodom. Hirtelen átkarolja derekam, magához ölel, az én ujjam pedig megáll a képernyő felett.

− Lulu, nagyon sajnálom – becéz? Jól hallottam én ezt? Soha nem becéztük egymást. Én még benne lettem volna, de Sehun az elején kijelentette, hogy ő nem akar idióta nevekkel bombázni, és nem szeretné, ha én is használnék rá bármit is. Nagyon ritkán szoktam becézve szólítani, de azt is csak akkor, ha piszkálódni akarok vele.

− Nagy köcsög tudsz lenni, ugye tudod? – bukik ki belőlem egy értelmes mondat, telefonom az asztalra rakom.

− Tudom, mostanában nagyon sokszor voltam veled ilyen. Tiszta hülye vagyok. Tisztában vagyok vele – folytatja a bocsánatkérést, ami azért valljuk be, jól esik a szívemnek. – Tudom, hogy egyáltalán nem csak azért hiányzom neked, mikor nem vagyok itthon, nem is értem minek mondtam.

− Hát azt én sem – játszom továbbra is a megsértett gyereket, mivel már kezdek megenyhülni. Hiába tud sokszor egy nagy barom lenni, szeretem, és alapból is hamar megbocsájtok embereknek. Ez hihetetlenül nagy szerencséje. Hátradőlök mellkasának, kezét megfogom, hogy még inkább magam köré tudjam őket zárni. Arcát nyakamba bújtatja, én simogatni kezdem kézfejét.

− Akkora egy fasz tudsz lenni, Sehunnie – kuncogok fel halkan, mikor megérzem, hogy ő is kicsit nevetni kezd. – De tudod jól, hogy még mindig allergiás vagyok arra, ha csak szuszogsz a nyakamba, szóval húzz arrébb, vagy csinálj valamit – abban a pillanatban már érzem is meg ajkait nyakamon.

Hihetetlen nagy szerencséd, hogy szeretlek, Sehunnie...

Annyira hiányoznak tőlük a közös pillanatok! <3