Sebhelyek, amik tovább élnek és véreznek (BTS, Vkook)

Sziasztok!

Nem kezdek el mentségeket felsorolni, amiért csak most hoztam új bejegyzést. Egyszerűen csak mostanra jött meg az ihlet és az energia, hogy megírjam. A Stigma videó adta leginkább az ötletet, szóval vannak benne hasonló jelenetek és mondatok. Jó olvasást! :)

V/Taehyung szemszögéből íródott.

Műfaj: Dráma

Figyelem: trágár beszéd, gyilkosság, fiúxfiú

Főszereplők:

Taehyung

Jungkook

Kellemes olvasást!

Sebhelyek, amik tovább élnek és véreznek

Álmomban egy sötét teremben rohantam, a lábaim összecsuklottak az erőtlenségtől, mégis én újra felkeltem és futottam tovább. Tudod mit kerestem? Vagy inkább kit? Téged! De te sehol nem voltál. Fütyülést hallottam meg a rideg levegőben, ami annyira hasonlított a tiédre, ezért el is indultam a hang irányába. Egyre hangosabb lett, sokkal tisztábban hallottam minden egyes lépésem után. De egy idő után újra halkulni kezdett, könnyeim kiszabadultak pilláim fogságából, pulcsim ujjával szárítottam fel őket. Nem akartam, hogy így láss, ennyire összetörten. Újra teljes csend ölelt körül, cipőm csoszogásán és szipogásomon kívül semmi hang nem hallatszódott. Téged akartalak, akartam, hogy védelmez karjaidban, hogy a fülembe súgd azokat a szavakat: A sebhelyek begyógyulnak…

Könnyektől szorosan összetapadt szempillákkal keltem fel, apró folyásban áztatott bőrömön éreztem könnyem maradványait. Izmaim feszülten feszengtek, mintha bármelyik pillanatban rohannom kéne. Apró sóhaj hagyta el számat, a tüdőmben rekedt levegőt kiengedtem magamból. Már nem feszített annyira mellkasom, de mégis szívemnél továbbra is nehéz súlyt éreztem. Fedetlen felsőtestemet nem takarta a takaró, ahogy a levegő megérintette izzadt bőröm, borzongásra késztetett. Mégsem bújtattam el magam a kellemes melegséget adó paplan alatt, megmozdulni is képtelen voltam, csak meredtem magam elé, az ablakot figyelve, amin a napsugarak cikáztak befelé. Percek teltek el így, majd érezni kezdtem, hogy a lepedő, ami hasamig eltakart egyre inkább kúszott felfele, mígnem el nem érte vállam. Ujjait hajamba vezette, ahol néhány tincset arrébb sepert, majd erős kezével átkarolta törzsem. Ekkor kezdtem el érezni, hogy testem kezd megszabadulni a feszengéstől, izmaim megpihentek, nem éreztem nehéznek a megmozdulást. Apró csókot kaptam tarkómra, gerincem kezdetéhez, majd nyakhajlatomba. Képes volt mosolyt csalni az arcomra ezekkel az apró tettekkel, amikkel kimutatta a felém táplált érzelmeit. Végül átfordultam másik oldalamra, hogy szembekerülhessek vele, viszont az átfordulás előtt behunytam szemeim. Éreztem, ahogy a kifújt levegő elért arcomhoz, hogy hüvelykujja bőröm kezdi el cirógatni. Oda vezettem kezem, majd lassú mozdulattal kezdtem el végighúzni ujjaimat puha bőrén kézfejétől kezdve, végig al− és felkarján, vállán, nyakán keresztül, végül arcához. Megérintettem állának éles vonalát, hüvelykujjammal végigsimítottam ajkain. Csukott szemeimmel is láttam csodálatos, hibátlan arcát, ahogy sötétbarna, szinte fekete szemeivel engem figyel. Aztán kinyitottam szemeim, elém tárult az a látvány, amit lelki szemeim előtt is láttam, de élőben még elkápráztatóbb volt. Láttam rajta, hogy tudta, ismét rosszat álmodtam, mégis nem mondott semmit, csak közelebb csúszott hozzám, kezét derekamra vezette. Én mellkasába bújtattam arcom, ahol hófehér bőrére két apró csókot is leheltem, amitől ölelő karja kissé megfeszült. Mosolygásra késztetett reakciója. Olyan kis gyenge érintésektől is képes volt benne megmozdulni valami, képzeletébe komisz gondolatok suhantak. Ez is mutatta, hogy még korántsem sem volt felnőtt, sokkal inkább gyerek, még akkor is, ha ennyire érett személyiséggel van megáldva. Vagy csak miattam vált ilyené? Hogy mellette a védelmet, biztonságot, nyugalmat érezhessem, amit máshol olyan régen tapasztaltam. Ő volt a megmentőm, a hősöm, ahogy az apró kislányoknak az apukájuk. Én meg hálából belerángattam a problémáimba, miattam kell ennyire komolynak lennie, miattam…

− Miattad vagyok boldog – hangja szelte át a levegőt, megállította bennem a gondolatmenetet. Felnyitottam pilláim, elkerekedett szemekkel szemeztem mellkasával. – Tudom, hogy megint azon gondolkozol. Arról, hogy belerángattál a problémáidba, miattad nem lehet rendes életem. De igenis rendes életem van, amiben te is benne vagy, amiben te vagy a legcsodálatosabb. Nem rángattál bele semmibe. Én tettem ígéretet! Bármit megteszek azért, hogy felszárítsam a könnyeidet.

Belém szorult még a levegő is szavai hallatán, könnyeim marták szemeim, de nem akartam őket szabadjára engedni. Még akkor sem, ha ezek a boldogságtól voltak. A szívem hevesebben kezdett el verni, néha torkomban is éreztem lüktetését. Mélylélegzetet vettem, összeszorítottam szemeim, hogy a könnyek véletlenül se szaladjanak le arcomon. Előbújtam mellkasa rejtekéből, a szemébe néztem.

− Kérlek, töröld meg a szemeimet – suttogtam, mintha félnék, hogy bárki is meghallja könyörgésem. Tenyerét arcomhoz nyomta, amibe én csak még inkább bújtam, ujjával szemem alá nyúlt, ahol végig is simított a bőrön. Egy kosza könny végül elhagyta pilláim, ami hüvelykujjára pottyant, onnantól végig csordogálva a fehér lepedőn ért véget útja. Végül újra átölelt, én görcsösen szorítottam magamhoz, homlokomat vállára ejtettem, így töltve el kitudja hány percet.

− Haza kell ma mennem – törtem meg a jó ideje beállt csendet, Jungkook hátrább tolt, hogy szemeimbe tudjon nézni, viszont én lesütöttem tekintetemet. – Meg kell néznem, hogy mi van anyával.

Nem mondott semmit, hiába is tette volna. Bármennyire is utáltam abba a házba betenni a lábam, muszáj volt megnéztem, hogy szülőm rendben van-e. Ki is keltem az ágyból, otthagyva párom, aki csak csendesen figyelte minden mozdulatomat. Miután elkészültem, még gyorsan utánam jött a bejárati ajtóhoz, kezemet megfogva fordított magával szembe.

− Ha bármi van, azonnal szólj, megyek oda, rendben? – aggódó hangja meglágyította szívem, legszívesebben ott maradtam volna vele, de nem tehettem.

Biztosítottam, hogy szólni fogok neki, este pedig érkezem. Ezután egy csókot nyomtam ajkaira, amit ő készségesen viszonzott is, majd elhagytam lakását, ami az én otthonomnak is szolgált. Húsz perc kellett, hogy a kopott falú tömbházhoz érjek. Újra rám tört az a nyomasztó érzés mellkasomnál, amitől sokkal nehezebben tudtam beengedni a levegőt tüdőmbe. Megindultam a betonlépcsőn, egészen fel az ötödik emeletig, ahol pedig megkerestem a megfelelő számú lakást. Üres alkoholos üvegek halmozódtak fel az ajtó mellett, mint mindig. Lemondóan ráztam meg fejem, kiszáradt ajkaimat is megnyaltam. Erőt vettem magamon, majd bekopogtam a faajtón. Néhány másodperc várakozás után nyílni kezdett, majd édesanyám arcával találtam magam szembe. Meglepődöttség ült ki arcára, de egy kisebb, kedves mosollyal is fogadott, majd betessékelt az előtérbe, ahonnan pedig a konyhába mentünk. Leültem a kicsi asztalhoz, anya hozott üdítőitalt és két poharat, kitöltötte az édes folyadékot, majd helyet foglalt ő is. Pár másodpercig csak csendesen figyeltük egymást, majd megtörte a csendet.

− Mi hozott erre? – kérdezett rá, hangja teljesen közömbös volt.

Nem tagadom, fájt. Elviselhető volt, de mégis kínzó. Senkinek nem kívánom azt, hogy ilyen helyzetbe kerüljön, mint én. Nem várt gyerek voltam, egyáltalán nem volt megfelelő a születésem ideje. Szüleim már talán ezért is másképpen viszonyultak hozzám. Habár anyámban felébredt az anyai ösztön és végül megszeretett, képes volt gyermekeként tekinteni rám, minél inkább próbálkozott rendes nevelésemmel, hogy amit csak lehet, megkaphassak. Apám ekkor kezdett el rendszeresen inni, amitől végül alkoholista lett és egy olyan ember, aki bántalmazza a családját. Nem nézett rám úgy, mint a fiára, anyámat is kezdte egyre inkább semmibe venni, csakis arra volt jó neki, hogy a dühét levezethesse rajta és megkaphassa az italra szánt pénzét. Tizennyolc éves koromban pedig mindkettőjük eltávolodott tőlem. Kiderült számukra, hogy egyetlen fiúk szívét egy másik fiú lopta el, aki ráadásul akkor még csak tizenhat éves volt. Apám már csak emberszámban sem tartott, ekkor kezdett el engem is bántalmazni, anyám elvesztette felém minden hitét, bár az anyai szeretet még akkor pislákolt lelkében, ezért nem volt képes teljesen meggyűlölni. Itt keletkeztek az első repedések az oszlopokon, amelyek gyerekkoromat támasztották. Ezek a repedések és törések nőttek újra és újra. Talán csak Jungkook volt az egyetlen, aki képes volt begyógyítani valamelyest ezeket a sebeket.

− Megakartalak látogatni. Érdekelt, hogy rendben vagy-e – válaszoltam a kérdésre, mire egy apró mosolyt kaptam tőle.

− Menj el, Taehyung, mielőtt apád hazaér. Miattam pedig ne aggódj – felemelt szemöldökökkel, kikerekedett szemekkel figyeltem. Fogadni mertem volna, hogy ugyanúgy bántja, mint régen. Mégis, nem kérdeztem rá, nem akartam ezt a témát feszegetni. Csak valahogy kiszabadítani anyámat ebből a rozsdás kalitkából. Hallgattam szavaira, felkeltem a helyemről, majd elhagytam a kicsi lakást, otthagyva azt, aki miatt volt némi boldog gyerekkorom. Még elsétáltam pár boltba, hogy vegyek ezt-azt, majd Jungkook lakásához vettem az irányt.

Álmomban nagyokat kacagtunk, miközben a televíziót néztük és ettük azokat az ételeket, amiket a városban vettem. Jungkook ölében ültem, szorosan hozzábújva, míg ő erősen tartott engem derekamnál fogva. Egymást etettük, puszikkal halmoztuk el egymás, de persze a műsor tartalmáról sem feledkeztünk el. Szerettem az ilyen estéket, ekkor képes voltam felszabadulni, gond nélkül nevetni, egyszerűen jól éreztem magam. Viszont egyik pillanatról a másikra az ételt felváltották egymás ajkaink. Faltuk egymást, miközben érzékien érintettük meg a másikat. Eszeveszett tempóban szaggattuk le egymásról a ruhákat, kuncogva lépdeltünk be a hálóba, csókokkal ajándékozva meg egymást. Minden egyes tett egy csodával ért fel, pihegve néztem fel a felettem szintúgy mély lélegzetet vevő szerelmemre, miközben kezeimmel még így egymás kényeztetésünk után is szorosan karoltam át nyakát. Összedörzsölte orrunkat, csókokkal hintette be arcom és nyakam, miközben édesen nevetgéltünk a boldogságtól és a kellemes érzéstől. Hirtelen egy kopogás törte meg az idilli hangulatunkat, amit Jungkook egy dühös sóhajjal jutalmazott is. Gyorsan magára kapta a melegítőnadrágját, majd egy gyors csók után az ajtóhoz sietett.

− Ki lehet az ilyenkor? – hallottam meg még zsörtölődését, amitől kuncognom kellett. Felidéztem magam előtt, hogy milyen kis pufók arca lesz, mikor mérgelődik.

− Azonnal tűnjön el a lakásomból! – Jungkook ideges hangjára kaptam fel a fejem, ami aggodalmat keltett bennem. Abban a pillanatban nyitottak is be a szobába, ráadásul nem más, mint apám. Automatikusan magam köré csavartam a takarót, hogy elrejtsem szemei elől testem, eközben Jungkook védelmezően elém állt. – Nem mondom még egyszer, tűnjön el a lakásomból!

− Odanézzenek, micsoda kemény gyerek itt valaki – teljesen önkívületi állapotban volt, újra a sárgaföldig itta magát. Hallani lehetett beszédstílusán, viselkedéséből és áradt is belőle az alkohol szaga. – Taehyung! Hallottam, hogy voltál ma nálunk, és meg sem vártad, hogy hazaérjek és köszönthessük egymást? Neked fontosabb a buzulás a saját apádnál? Milyen gyerek vagy te? Most komolyan, melyik kis mitugrász teszi szét a lábait? Vagy egyszer egyik, aztán másik? – nevette el magát saját poénján, bennem pedig egyre inkább erősödött a görcs, szemeim megteltek könnyekkel, Jungkook indulatosan lökött egyet apámon, amitől ő neki huppant a falnak. Újra felnevetett, majd egy hatalmasat ütőt Jungkook arcába, amitől ő hátra esett, eldőlve a földön.

− Jungkook! – kiáltottam el magam, azonnal sietni akartam hozzá, de apám megragadta csuklóm és elkezdett kirángatni az ágyból.

Próbáltam kirántani kezem szorításából, de hiába próbálkoztam, nem sikerült. Miközben lefogta karom, a feltápászkodni készülődött páromba erősen belerúgott, amitől újra a padlón kötött ki, hangos köhögések és fájdalmas nyüszítések közben. Valahogy sikerült kiszabadulnom szorításából, azonnal elkezdtem kiszaladni a szobából, de jött utánam. A konyha előtt újra elkapott, egy hatalmas pofonnak köszönhetően a járólapra estem, ahonnan gyors mozdulatokkal próbáltam tovább kúszni, hogy minél távolabb kerülhessek tőle. Felpillantottam a konyhapultra, ahol egy üres borosüveg díszelgett.

− Taehyung! – szólított erélyes hangján Jungkook, aminek köszönhetően apám figyelme elterelődött a hang irányába.

Ebben a pillanatban felpattantam a kőről, a törékeny tárgyat a kezembe vettem, majd egy hatalmas lendülettel törtem szét az előttem álló férfi fején, amitől szilánkokra tőrt szét. A bennem buzgó adrenalintól, a félelemtől és a dühtől nem álltam meg. Az éles üveget a saját apám gyomrába mélyesztettem, ahonnan azon nyomban ömleni kezdett a vér egyenesen az üveget szorongató kezemre. Újra beledöftem húsába az éles tárgyat, mire észbe kaptam. Remegő kezekkel, lesokkolt állapotban engedtem el az üveget és lépdeltem hátra az összerogyni készülő testtől, amiből a vér folyamatosan szivárgott kifele. Erőtlenül érkeztem meg a vérben úszó lepedőre, miközben a pirosra festett kezeimet figyeltem. Elkezdtek folyni könnyeim, majd a mellkasomat szúró fájdalomtól felordítottam.

Ismét összeragadt pillákkal, könnyel áztatott arccal ébredtem, izmaim újra feszültek voltak. Egy ismerős hang ébresztett fel.

− Tae, ideje indulni. A költöztetők bepakolták a lakást, már csak a személyes cuccaink vannak vissza – Jungkook lágy hangja akkor is megnyugtatott, mosolygós arca pedig abban a percben is ragyogott. Visszamosolyogtam rá, majd felkeltem a kanapéról. Annyi nap telt el azóta, mégis annyiszor álmodtam meg a halálát. Megöltem, végeztem a saját apámmal. Hiába nem mutatott felém soha, semmilyen szeretetet, nehezen viseltem el távozását, főleg így, hogy én tettem mindent. Annyiszor hallottam Jungkooktól és édesanyámtól, hogy az egész önvédelem volt, nem az én hibám, mégis nehezen tudtam magamban is rendezni a dolgokat. Habár reménykedtem benne, hogy egyszer sikerülni fog.

Összekulcsoltam ujjainkat, egy apró puszit nyomtam arcára, miközben egy mosolyt villantottam felé. Kiléptünk a lakás ajtaján, majd becsuktuk azt, hogy azzal együtt bezárjuk a múltunkat is.

A repedések és törések nőttek együtt újra és újra. Habár a feledés segít, képes gyógyítani. De a legtitkosabb zúgókban tovább élnek és véreznek.