A mindent elsöprő mosoly (Stray Kids Minho)

Olvasó szemszögéből íródott.

Műfaj: dráma

Kellemes olvasást!

A mindent elsöprő mosoly

A találkozás olyan volt, mint a nyári zápor. Gyorsan érkezett és hamar le is zajlott. Néhány másodperc kellett, hogy összetalálkozzon a tekintetünk, majd azt a mindent mondó, bajjosló mosolyát megvillantotta felém. Idegen érzést keltett bennem, olyat, amit még soha nem éreztem- A szívem hevesen dobogott a mellkasomban, a tenyerem izzadt, enyhén remegett a testem, úgy éreztem mintha szédülnék. A mosolyra fogtam ezeket a fizikai megnyilvánulásokat. Néhány másodperc alatt megváltozott bennem minden, és ő ezt észrevette, kifejezetten élvezte, hogy milyen hatással volt rám.

Azon az estén alig bírtam aludni, folyton a fejemben volt, beleférkőzött a gondolataimba. A mosolya villant fel csukott szemeim előtt, akárhányszor merültem volna álomba. Nem idegesített, inkább megrémített, pedig nem tudtam, hogy mitől kéne félnem. Eddig semmi probléma nem volt, miért lenne pont most valami? De mégis, az agyam nem engedte, hogy így gondolkodjak, vészjóslóan kapcsolt be a veszélyt jelző sziréna, mintha éppen egy katasztrófa közepén álltam volna, élet-halál között.

Elakartam engedni azt a mosolyt, a tekintetét, maga az egész embert. Azonban minél messzebb akartam kerülni, annál közelebb férkőzött hozzám- Alig kellett neki pár nap már a karjaiban voltam. Észre sem vettem, hogy milyen gyorsasággal zuhanok a sötét mélységbe, amit ő maga testesített meg, de én az elején nem fordítottam rá elég figyelmet. A levegő körülöttem elnehezült, szárazzá vált akárhányszor ért hozzám, olykor elég volt annyi, hogy rám emelje csillogó pupilláit. Nyelni akartam egy nagyot, de a nyálam alig akart végig csordogálni a torkomon. Egy csomóba tekeredett az egész nyelőcsővem, amitől úgy éreztem, mintha egy falat étel szorult volna meg. Hanyatt vágódtam a matracon, nem is figyelve rá. Egy kicsit nem akartam látni, csak néhány másodpercet kértem, bár hangot nem adtam a vágyaimnak. Tudtam, hogy látja rajtam a szenvedésem, de mintha vak lett volna, tudomásul sem vette a hangtalan kérésem. Letámaszkodott mindkét tenyerével a törzsem mellett, felém tornyosult karizmatikus alakjával. Gyengéd, kedves mosolyával nézett végig arcomon. Arcával közelebb hajolt enyémhez, a homlokunkon pihenő bőrt összeérintette. Az orrunkat összedörzsölte, aminek hatására egy halk nevetés szökött ki belőle, sokkal inkább egy kuncogás. Néhány pillanat múlva széles, magával ragadó mosolyával visszatolta magát előző pozíciójába, majd a fejét a mellkasomra eresztette, átkarolva a derekam, összekulcsolva a bal kezén található ujjait az én jobb kezemmel. Fájdalom keletkezett a mellkasomban, a tüdőmbe alig fért levegő, nehezen tudtam lélegezni, a szívem ismét hevesen kezdett verni, dübörgött a testemben, akárcsak úgy, mint mikor először találkoztunk. A fejem kótyagossá vált, mintha azonnal képes lennék elájulni. Ismerős volt az érzés, mégis pánik tört rám. A hajába futtattam a balkezemről az ujjaimat, és kicsit a tincseibe markoltam. Egy biztos pontot akartam találni, amiben kapaszkodhattam. Bár pont abban kerestem a menedéket, amitől menekülni akartam.

Napok teltek el így, hetek, majd hónapok. Egyre jobban férkőzött bele az életembe, egyre több időt töltött mellettem. A gondolataimat kitöltötték a szavai, ahogy azzal győzködött, hogy mi lenne nekem a legjobb.

ꟷ Aggódj, ha úgy érzed, hogy ezt kell tenned! Érezd azt, hogy valami baj fog történni! Sírj, ha sírni akarsz! ꟷ Suttogta a fülembe a mondatokat, miközben a derekamnál fogva szorosan átkarolt hátulról.

Nem akartam ezeket tenni, én nem erre vágytam. Nem akarta aggódni a jövőn, hiszen semmi értelme; aminek meg kell történnie, az előbb vagy utóbb bekövetkezik. Ha valami rossz fog történni, meg kell oldani! Azért vannak a problémák, hogy kiküszöböljük őket a lehető legjobban. Eszem ágában nem volt sírni! Gyengének, törékenynek éreztem magam tőle, miközben egy kitartó, erős személyiség szerettem volna lenni.

Ez akartam lenni, mégis hallgattam a mocskos szavaira, amikkel minden nap befolyásolt. Bújtam a karjaiba, mert úgy éreztem, hogy feleslegesen küzdök ellene, nem leszek képes ellökni magam mellől. Azt akarta, hogy így gondolkozzak, és az önelégült vigyorával konstatálta, hogy sikerült a kísérlete. Közelebb szorított magához, csókot lehelt hajkoronámba. Ráfogtam erősen tartó karjaira és azokban kapaszkodtam, és húztam őket össze magam körül, hogy eltakarhassák apró testem. Becsuktam szemeimet és csak hagytam, hogy öleljen. Beleuntam abba a soha előre nem lépő harcba, amiben ketten voltunk a harcoló felek.

Azonban elegem lett. A végén már utáltam látni a mosolyát, gyűlöltem, ahogy a fejét a mellkasomra hajtotta, elegem lett a semmitérő mondataiból, amikkel csak rémisztgetni tudott. Ahogy nyúlt a derekamért ráütöttem kezére, félrelöktem őket, majd az egész testét távolabb taszítottam magamtól. Az akkor is csillogó szemei elsötétültek a dühtől. Az arckifejezése szigorú lett, a méregtől átitatva. Nehezen viselte, ha egy kicsit is ellenkeztem az elképzelésével, amit ő olyan szépen eltervelt. Azonban abban a percben nem féltem tőle. Idegesen közelített felém, amint kellően a közelembe ért, én a tenyereimet a széles mellkasára nyomtam.

ꟷ Tűnj el! ꟷ rivaltam rá határozottan, hangosan. Megtorpanva, mozdulatlanul figyelt. Várta, hogy mikor sírom el magam, mikor fogom beismerni, hogy ő nyert, hogy ismét megmutathassa elégedett mosolyát, ami mindent elsöpör.

Nem adtam meg neki az örömöt, azt akartam, hogy egyszer ő érezze azt, hogy veszített, és most úgy lesz, ahogy én akarom. Dühösen méregetett továbbra is, majd egy kis sóhaj után eltávolodott, és otthagyott a helyiségben. Fel sem tudtam fogni, hogy egyedül vagyok a szobában, megadva nekem a szabadság érzetét.

Kis idő múlva erőre kaptam. Ismét mosoly terült el az arcomon, a szorítás a mellkasomból eltűnt, végre nem remegtek szüntelenül a kezeim, kisöpörtem a mondatait a fejemből. Szinte el is felejtettem a létezését, elfeledkeztem a mosolyáról. Felszabadult voltam, a régi önmagam. Láttam a kiútat a karmaiból, szinte éreztem, ahogy átlépem azt a választóvonalat, ami összekötött bennünket.

Nehéz idők azért vannak, hogy legyőzzük őket, és a boldog perceket tudjuk értékelni. Ezért is ad rengeteg nehéz időt az élet.

A telefonom csengőhangja szelte át a csendet a szobámban, ahol éppen tartózkodtam. Csak úgy voltam a négy fal között, de egyáltalán nem zavart a semmittevés. Kifejezetten élveztem a körülöttem lebegő nyugalmat. A telefonomért nyúltam, aminek a világos kijelzőjen egy ismeretlen szám volt. Kíváncsiságomnak köszönhetően válaszoltam a hívásra, de amint megszólalt a másik vonalról az illető, azonnal lefagytam.

ꟷ Hiányzol ꟷ Suttogta, bennem pedig ekkor tört össze a remény apró kis mécsese.

A könnyek hullani kezdtem a szememből, görcsösen húztam össze a testem, remegni kezdtem, újra az a borzalmas érzés tört rám. És tudtam, hogy ő a vonal másik végéről mosolyog. Ismét elérte a célját, és újra bemutatta, hogy ezt a csatát ő nyerte.

"A szorongásos zavarokra a beteg irracionális félelme jellemző, amelyet egy mások számára lényegtelen, vagy jellegtelen inger vált ki. Ha a kóros félelem állandósul, a beteg képtelenné válik a normális életvezetésre."

Magát a történetet a szorongás ihlete. Tudom, hogy mennyire nehéz ezzel élni, a sok aggódás mellett pedig sokan nem is értik, hogy mi folyik le bennünk, miközben ezzel küzdünk. Tudom, hogy itt a történetben a szorongás győz, azonban úgy gondolom, hogy a valóéletben nem így kell lennie. Ne féljetek segítséget kérni, ha úgy gondoljátok nem megy egyedül a harc. Ez mellett pedig ne gondoljátok, hogy azért nem sikerül egyedül, mert túl gyengék vagytok. Ez nem így van! Nagyon erősek vagytok, ezért is vagytok képesek elfogadni a helyzetet és segítséget kérni a menekülés helyett.