Merry Stubbornness (GOT7, Markjin) 2. Jó látni téged, vagyis titeket

Jinyoung

Hajnali négykor már a plafont bámultam, ugyanis annyira izgatott voltam, hogy nem voltam képes visszaaludni, miután kimentem a mosdóba. Folyamatosan az utazás járt az eszemben, vagy ezerszer vettem át, hogy mindent bepakoltam-e az ágyam mellett heverő két bőröndbe. Ébresztőt nem állítottam az előző este, hiszen tudtam jól, hogy időben felkelek, meg amúgy is csak este indult a járatunk. A matracon forgolódtam fél hatig, de végül kivetett az ágy, mivel képtelen voltam tovább egy helyben feküdni, és hiábavalónak találtam, hogy megpróbálkozzak az alvással. A fürdőbe ballagtam, ahol megmostam a fogam és az arcomat, majd a pizsamámban maradva a konyhába mentem, ahol egy tál krémlevest ettem két szelet pirítóssal. A rádiót hallgatva falatoztam az ételemet, ami a végére már majdnem elhűlt, hiszen olyan lassan ettem. Túlságosan sokat bambultam evés közben, azon a reggelen is nagyobb figyelmet szenteltem az ablakon túli külvilágnak, mint az előttem pihenő ételnek. Nem mintha rossz evő lettem volna, pont az ellenkezője. Csak én a lassan, de sokat gondolatmenetet folytattam az evés kapcsán. Miután elmosogattam az összekoszolt tányérokat, visszamentem a szobámba, ahol egy fekete melegítőnadrágba bújtam bele, egy szintén fekete pólóba és arra rá egy kötött pulcsit. Hiába fűtöttem a lakásomban, továbbra is fáztam. A tél kellős közepén voltunk, ráadásul még havazót is azokban a napokban. A meleg, kötött pulcsik pedig mindig is egy megváltások voltak az ilyen időkben. Megvetettem az ágyamat, a bőröndöket a nappaliba vittem másik két táskámmal együtt. 

Minden készen állt az utazáshoz, csak az idő nem passzolt. Reggel negyed nyolc volt, a gépünk pedig este hétkor indult. Körülbelül öt óra után kicsivel akartam elindulni otthonról, hogy időben találkozzunk a többiekkel. El sem tudtam képzelni, hogy addig mégis mivel fogom lekötni magam. Heteken keresztül nézegettem az interneten Göteborg nevezetességeit, hogy mit lenne érdemes meglátogatni, így ez az opció már nem volt túlságosan aktuális, hiszen már egy kész listát írtam. Úgy gondoltam, hogy ezeket is nehéz lesz belezsúfolni abba az egy hétbe. 

A telefonom pityegése zavart fel a gondolataimból. A kezembe vettem a készüléket és felnyitottam azt az ujjlenyomatommal. Egy üzenet érkezett egyik kedves munkatársamtól, amiben azt írta le, hogy szeretne jó utat kívánni nekem és érezzem jól magam. Elmosolyodtam az üzeneten, majd azon nyomban válaszoltam is neki. Eldőltem a kanapén és gyorsan felnéztem a közösségi oldalaimra, hogy legalább ezzel is kicsit elüssem az időt. Az Instagramon megjelenített képek felett görgettem az ujjamat, mikor szembekerült velem az

arca. Vagyis, jobban mondva csak a füle és a háta. A hasán feküdt az ágyán, a felsőtestét nem takarta semmi más csak a takarója, ami a lapockáiig volt felhúzva. A hátán pihenő kék anyagon pedig a kutyusa feküdt, miközben a kamerával szemezett. Végigvezettem a tekintetemet nyakára feszülő bőrén, és a szépen kidolgozott testén, már amennyi látszódott belőle. Bár ez a látvány is felért mindennel, hiszen a válla és a nyaka közötti apró rést imádtam a leginkább csókolni. 

Az álmodozásomból az alsó ajkamba mélyesztett fogaim ráztak ki. Mikor realizáltam, hogy mégis mit váltott ki belőlem, azonnal kiléptem az alkalmazásból, a telefont pedig a kanapé anyagjára hajítottam. Hangosan sóhajtottam, miközben a fejemet ráztam, néhányszor kissé megütöttem koponyámat a kezeimmel. Ezerszer megfogadtam magamban, hogy soha többé nem hozom vissza a múltat az emlékeim közül, mégis sokszor voltak olyan napok, amikor igenis előjöttek ezek a pillanatok a közösen eltöltött időkből. Már azokat sem lett volna szabad eltöltenünk, akkor nem lettünk volna abban a kilátástalan helyzetben. A legrosszabb zónában álltunk meg, ahol sokkal többek voltunk, mint barátok, azonban mindketten megfagyva topogtunk egymás előtt. Nem lépett egyikünk sem. Talán mert féltünk, vagy csak, mert tudtuk jól, hogy ez semmi más, csak a hormonjaink, amik lökdösnek minket egymáshoz egyre közelebb, hogy azokat az emberi szükségleteket kielégítsük egymásnak, amikre szükségünk van.

A középiskolában ő volt az, aki terelgetett az utamon. Egy osztállyal mindig előttem járt, és ő volt az én hősöm már az első napokban, mikor elveszetten kerestem a büfét, ugyanis azon a napon otthon hagytam az aznapra szánt ételemet, és korgó hassal vánszorogtam a folyósokon, míg ő a segítségemre nem sietett.

Elmosolyodtam, ahogy vissza emlékeztem az akkor még barna hajára, amit annyira menőnek találtam. Kicsit irigykedtem is rá, hiszen én is annyiszor szerettem volna a hajszínemen változtatni, azonban a szüleim soha nem engedték. Erre mikorra már felnőttem és szabad kezet kaptam az ilyenek terén, továbbra is maradtam a fekete hajszínnél. Az a hajszín változtatás egy gyerekkori fellángolás volt a részemről. Bár még felnőtt fejjel is olykor elkacérkodtam a gondolaton. Ezek után valahogy egyre többször futottunk össze a folyosókon, talán a tudatalattim kereste is, csak nem akartam bevallani magamnak sem. Ő bemutatta a saját barátait, én pedig az enyéimet és így sikerült azt a hét fős baráti társaságot összehozni. Azonban a kettőnk közötti kapcsolat mindig is más volt, és mindig is az lesz. 

{...}

Valahogy sikerült elütnöm azokat az órákat, amíg várakoznom kellett, és mikor megérkeztem a repülőtérre, szinte el sem akartam hinni, hogy tényleg mindjárt felszállunk a repülőgépre, ami elvisz minket Svédországba. Már mindenki ott volt, mikor én kiszálltam a taxiból, és Jackson hangosan köszöntött is engem abban a pillanatban, hogy leért a lábam a betonra. 

ꟷ Végre itt vagy, Jinyoung! ꟷ Jött oda hozzám és egy kiadós ölelésben részesített. Viszonoztam a gesztust, majd megkértem rá, hogy segítsen kipakolni a csomagjaimat az autóból. Fizettem a sofőrnek, aki amint megkapta az összeget már ment is tovább.

A többiekre pillantottam, akik szintúgy egy öleléssel köszöntöttek. Pár hónapja nem igazán találkoztunk egymással, hiszen így az ünnepek előtt mindenkinek a munkahelyén nagy volt a hajsza. Nekem is csak Jaebummal és Yugyeommal sikerült összehoznunk egy találkát az elmúlt hetekben, de az nem volt olyan, mint mikor mindenki ott van. Eltávolodtam BamBamtől, miután megöleltük egymást, majd az utolsó személyhez fordultam. Szőke tincseire tévedt a tekintetem, amik a szemei elé hullottak, eltakarva kicsit barna szemeit. Fehér arca akkor pirosodott a csípős, hideg levegőtől, ajkai csillogtak, ahogy nyelvével megnedvesítette őket.

ꟷ Jó látni, Jinyoung ꟷ Tárta ki karjait, én pedig néhány másodperc múlva az ölelésébe borultam. Átkaroltam nyakát, miközben öleltem, ő a törzsemet szorította, mintha soha nem akarna elengedni. Bal kezemről az ujjaim kicsit hozzáértek szőke hajához a tarkójánál, és még most is olyan puha fogása volt, mint régen. Pedig fogadni mertem volna, hogy attól a szőkítéstől tönkretette azt a mindig is egészséges haját, azonban tévedtem. Akkor is tökéletes volt, mint az elmúlt években folyton.

Egy köhintést hallottam meg mellőlünk, amitől azonnal kapcsolt az agyam, és nyomban elengedtem Markot.

ꟷ Nem akarok megzavarni semmit, de azt hiszem, hogy lassan indulnunk kéne, hogy bemutassuk a jegyeinket ꟷ Jegyezte meg Yugyeom, amit persze mindenki helyeselt, így felkaptuk a cuccainkat. 

Mielőtt elindulhattam volna a szemem sarkából mintha azt láttam volna, ahogy Jaebum tarkón vágja a legfiatalabbat, azonban ezt annyira ésszerűtlennek gondoltam, hogy inkább csak a saját élénk fantáziámon nevetve indultam be a nagy épületbe.