Egy veszekedés boldog véggel (GOT7 Markjin)

Sziasztok!

Tudom, nagyon régen voltam és ez sem valami hosszú. Ettől függetlenül jó szórakozást hozzá! :)

Jinyoung szemszögéből íródott.

Műfaj: Nagyon kicsi angst, fluff(?)

Főszereplők:

Mark & Jinyoung

Kellemes olvasást!

Egy veszekedés boldog véggel

Megint ugyanott tartottunk. Ő kint volt az erkélyen, a cigarettájába szívott bele, ahogy kifújta a füstöt az körbe lengte tökéletes alakját, én pedig az üvegajtón keresztül figyeltem, azon tépelődve, hogy kilépjek hozzá, vagy sem. Rühelltem minden egyes másodpercét annak az időnek, amikor összevesztünk. Ahogy ingerülten kiabálunk egymásra, szinte elátkozva egymást a szavakkal, majd ezt követően a jéghideg csendet, ami körbe vesz minket. Akkor is ezt éreztem. Ki akartam menni, hogy karjaiba bújhassak, miközben ezerszer bocsánatot kérek tőle. Egy határozott mozdulattal kinyitottam az ajtót, de ahogy megcsapott a hűvös levegő, megfagytam, alig tudtam megmozdulni. Hirtelen jött bátorságom egy szempillantás alatt tűnt el. Féltem volna tőle? Talán. Magam sem tudtam eldönteni. De azt határozottan a fejemben volt, ha ezekben a percekben féltem is tőle, semmiképpen nem akartam azt, hogy valaha is elhagyjon. Ezért is tudatosodott bennem, hogy cselekednem kell, bármennyire is nehezemre esik. Megemeltem lábam, akaratomat erősítve, sikerült előre lépnem, végül teljesen mögé értem, és átkaroltam törzsét. Éreztem, ahogy picit megfeszülnek izmai a hirtelen jött ingerre, de egyből el is lazította őket, hiszen tudta jól, hogy én vagyok az. Homlokom hátának tartottam, pontosan gerincénél, ő ismét a cigibe szívott bele. Egy hatalmas mennyiségű levegőt vettem tüdőmbe, néhány másodpercig magamban rekesztettem, de ahogy kifújtam, azzal együtt átbújtam karja alatt, amivel a korláton támaszkodott, így teljesen szembe kerülhettem vele, kifejezetten közel. Kikerekedett szemekkel nézett rám, szemöldökei hajtőjét verdesték, kinyújtotta karjait, hogy ne nyomjon annyira a hátamat támasztó vashoz. Kezeimet mellkasára helyeztem, felsimítottam velük egészen nyakáig, amit kissé megmarkoltam, majd úgy leheltem apró, lágy csókot ajkaira. Éreztem a dohány ízét a számban, a füst elviselhetetlen szagát, mégis kitartottam, hogy újból megcsókolhassam, azokat a csodás ajkakat. Végig vezettem tenyerem karján, egészen a kezében tartott cigarettáig, amit sikeresen kilöktem kezéből, hogy összekulcsolhassam ujjainkat. A fehér rúd pedig szabadutat nyert, örömömre, hiszen utáltam, mikor ilyenekkel károsította a szervezetét. Még egy utolsó csókot nyomtam szájára, majd félénken szemeibe pillantottam.

– Sajnálom – simogattam lassan nyakán a bőrt, összekulcsolt ujjainkon szorítottam. – Sajnálom – ismételtem meg magam.

– Nem kell sajnálnod – döntötte homlokát enyémnek, aprót szusszantottam kijelentésétől. – Én voltam a paraszt, mint mindig, és megint én kaptam fel a vizet a leginkább, mikor az egyetlen, aki jogosan lehetne mérges az te vagy.

– Nem vagyok már mérges, rád nehezen tudok az lenni – egy apró mosoly kúszott szám sarkába.

– Szeretlek, Jinyoungie – megmarkolta derekam és apró puszit adott ajkaimra.

– Én meg téged szeretlek – most már nagy mosoly váltotta fel a kezdetleges kis vigyorom, amit ő is viszonzott és egy mély csókra invitáltam, mely egyáltalán nem volt ellenére.

Picit eltávolodtunk egymástól, hogy megfordulhassak karjaiban, hogy a fényekben pompázó várost tudjuk csodálni, amit olyan gyakran csináltunk. Éreztem, hogy szorosabban ölel magához, hogy ajkai közelednek nyakamhoz, ahol egy nedves csókot hagyott.

– Te vagy a mindenem, Jinyoungie.