Olvasó szemszögéből íródott
Főszereplők: Olvasó X L.Joe
Műfaj: Humor, Romantikus, Mindennapi élet
Kellemes Olvasást!
Azok a fránya centik
– Lányok, komolyan, elindulok
egyedül! – Minsoo mély hangja szabályosan vízhangzott a hatalmas házban, ahogy
felkiáltott torka szakadtából az emeletre hozzánk.
– Fiam, halkabban! – parancsolt
rá apánk, mikor én éppen leérkeztem az emeletről.
– De… – Minsoo magyarázkodni
szeretett volna, viszont nem lett rá esélye, ugyanis apa csak tovább sétált a
konyhába, otthagyva bátyám. Azonnal beakartam kicsit szólni, de máris egy
villámokat szóró szempárral találkoztam, így jobbnak véltem, ha csendben
maradok, és tovább állok.
– Minsoo! – a legfiatalabb
családtagunk szabályosan rohant le a lépcsőn, egyenesen testvérünk karjába,
miközben két táblacsokit szorongatott markaiban. – Melyiket szereti jobban
Chunji?
Minsoo csak a szemét forgatva
válaszolt húgunknak, hogy fogalma sincs, és készülődjünk inkább mind a ketten,
ugyanis, ha öt perc múlva sem végzünk, ő elindul. Amit egyáltalán nem akartunk
a húgommal. Mindketten szélsebesen kezdtük magunkra rángatni a lenge kabátunkat
és az aznapra kikészített lábaliket. Indulásra készen vártuk, hogy bátyánk is
felvegye sportcipőjét, ahogy ránk pillantott, ismét egy szemforgatást kaptunk.
– Mikor ábrándultok már ki abból
a két idiótából? – ezzel a kérdésével lépett ki a bejáratiajtón, mi pedig
követtük őt, szorosan a sarkában, mint valami okosan betanított kiskutyák.
Nagyon sok reggelünk így indult,
amit egyáltalán nem bántam, sőt szerettem. Az pedig csak még inkább feldobta a
hangulatom, hogy egy ideig megtudtuk beszélni húgommal, hogy vajon azon a napom
mennyire lesznek helyesek a srácaink. Ahogy illik, akárcsak a filmekben, nekünk
is sikerült testvérünk barátaiba belezúgnunk, akár egy irányíthatatlan autó a
szalagkorlátba. Persze, Minsoo tisztában van ezzel, szerencsénkre egyáltalán
nem az a típus, aki azonnal el is mondja nekik. Nem éppen foglalkozik azzal,
hogy a barátait szemeltük ki magunknak, ameddig nem hozzuk kínos helyzetbe
előttük. Mi pedig ezt nem tesszük a saját érdekünkben. Meg hát, tényleg nagy
szám az, hogy nem tilt el tőlük, engedi, hogy a csapatával lógjunk, ha arról
van szó, olykor még be is vallja, hogy élvezi a társaságunkat. Ennyit arról,
hogy egy báty nem lehet jó fej a húgaival.
Megérkeztünk a szokásos
találkahelyünkre, ahol a srácok már vártak minket. Összenéztünk húgommal,
miközben egy kisebb, izgatott mosolyt váltottunk.
– Mi volt veletek? Azt hittük már
soha nem értek ide – nevetett fel Changjo, akit fogalmunk sem volt, hogy miért
nem az eredeti nevén hívtunk. Valahogyan kitalálták neki ezt a többiek, mi
pedig már csak így ismertük meg, így rajta is maradt ez a név. A valódin
képtelen lettem volna megszólítani.
– Nem miattam volt, elhiheted –
szólalt fel, magát védelmezve Minsoo, majd egyből felénk sandított.
– Most miért kell ránk fogni? –
vonom kérdőre, teljesen élethűen megjátszva a védtelent, fiatalabb testvérem azonnal mellém
is áll, hogy nekem adhassa az igazát.
– Ne most kezdjetek neki a
veszekedésnek, vagy legalább induljunk el közben! – emelte meg hangját Chunji,
mi pedig jobbnak láttuk, ha hallgatunk rá. Nem volt kedve egyikőnknek sem, hogy
még inkább megemelje éles, vékony hangtónusát.
Kocogtatást éreztem meg a bal
vállamon, mire odafordítottam a fejem és egy széles vigyorú, mosolygós szemű
ByungHunnal kerültem szembe. Imádtam, ha ennyire a közelemben volt, mégis
egyben aggasztott is, hiszen én is emberből vagyok, ráadásul abból a fajtából,
aki nem tudja mindig megállni, hogy ne piruljon el. Ettől függetlenül próbáltam
akkor is úgy rendezni az idegiállapotom, hogy ne lehessen rajtam észrevenni az
izgalmat, ezért csak egy hasonló vigyort formáltam arcomra, akár csak az övé és
kérdő szemekkel kémleltem. Csak kuncogott egy aprót gesztusomon, majd
előrántott egy barna tasakot a háta mögül. Egyből megláttam rajta a közelben
üzemelő pékség lógóját, ezért felcsillantak szemeim. Mutató ujját ajkai elé
emelte, egy kacsintást is kaptam tőle, majd pimasz mosolyra váltott.
Ha akkor nem olvadtam el teljesen
attól a mosolytól, akkor semmitől. Kikészültem a sráctól, úgy ahogy talán még
senki. Éreztem, ahogy a belsőm kezd kocsonyásodni, picit megremegtek a lábaim
is.
Lassítottunk egy kicsit, hogy
előrébb mehessenek a többiek, mi pedig így később neki kezdhettünk a
péksütemény elfalatozgatását. Mindig ezt csináltuk; akárhányszor hozott
egyikőnk valami nagyon finomat. Ha valami olyat sikerült beszereznünk, ami nem
annyira volt a kedvencünk, adtunk a többieknek is, de ha ennyire isteni
csemegéhez jutottunk, inkább elosztottuk egymás között csendesen.
– Ezt nem hiszem el! Ti már
megint kihagytok minket a kajálásból! – csattant fel Niel, amikor hátrafordult
hozzánk. ByungHun gyorsan bekapta az utolsó falatját, hogy még csak véletlenül
se kelljen odaadni barátjának.
– Nyugodj meg, Daniel. Annyira
nem volt finom – füllentett, ahogy ismét kaptam egy kacsintást tőle.
{…}
Végül beértünk a suliba, igaz
Nielnek sikerült megkergetni ByungHun-t és engem a péksütemény incidens miatt.
Bár megérte a finom falatokért, kár lett volna valakinek is adni belőle.
Húgommal bementünk a tantermünkbe, ahol el is foglaltuk az egymás mellett lévő
helyeinket. Még akkor is ByungHun járt a fejemben, ahogy máskor is szokott
lenni a reggeli séták után. Túlságosan aranyos és kedves, ha van is hibája, még
az is jól áll neki. Elfogult voltam vele kapcsolatban, de hát milyen az ember,
mikor nagyon kedvel valakit? Pontosan ilyen! Persze, az ábrándozásaimnak köszönhetően
az órai anyagnak a negyede maradt meg a fejemben, amit ha akartam, ha nem,
muszáj volt később bepótolnom. Az órák egyáltalán nem olyan gyorsan repültek,
ahogy azt szerettem volna, azok a negyvenöt perces egy helyben ülések kifejezetten
kínszenvedések voltak, pedig én egész jól szoktam őket bírni, de azon a napom
minden öt perc egy évvel volt egyenlő.
A hatodik óráról csengettek ki,
ami azt jelentette, hogy az amúgy tíz perces szünetet felváltja egy huszonöt
hosszúságú. Ilyenkor a diákok elindulnak ebédelni álltalában, ha nem kajálni
mennek, akkor csak sétálnak ki a szabadba, hogy némi friss levegőt szívhassanak
be, ellentétben azzal az elhasznált levegővel, ami a termekben van ilyen
időtájban. Nyugodtan szoktak telni ezek a szünetek, de az aznapi egyáltalán nem
volt az.
– Gyere gyorsan! ByungHun
balhézik! – futott be az osztályterembe húgom, ahogy meghallottam a szavakat, a
szívem a torkomban kezdett eszeveszett tempóban dübörögni.
Azonnal felkeltem a székemről,
majd siettem is ki a teremből, hogy Minsoo osztályához mehessünk, hiszen a hat
barát osztálytársak is. A terem ajtaja előtt már most egy kisebb tömeg
várakozott, hogy mi lesz a következő fejlemény a civakodásban, ByungHun mérges
hangját tisztán ki lehetett venni, ahogy hangosan ócsárol valakit. Utat törtünk
magunkat az emberek között, majd ahogy előre érkeztünk, megpillantottam
ByungHun-t, ahogy egy nála körülbelül másfél fejjel magasabb srácnak esik neki,
megragadja inggallérját és úgy taszigálja a falnak, a többiek pedig próbálják
leszedni róla.
– Most mondd azt, hogy milyen
kicsi vagyok, te szemét! Lehet, hogy nem én vagyok a legmagasabb, de ütni még
attól tudok! – Changjo erősen megrántotta ByungHun kezét, aminek hála
eltávolodott a másik sráctól. Próbálta nyugtatni, ahogy a többiek is, de
egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ez mostanában fog bekövetkezni. Szabályosan
izzott a levegő a teremben, mindenki lélegzetvisszafojtva várta a folytatást. A
rideg aurát a csengő zaja zavarta meg, mire mindenki szép lassan kezdett szétszóródni.
{…}
Vége lett az összes órámnak,
ezért el is indultam haza egyedül, mivel a húgom bejelentette, hogy neki ma még
lesz egy plusz órája, amit le kell dolgozniuk, és így másnap eggyel kevesebb
lesz. Összevont osztályoknál ez többször előfordul. Kicsit mázlistának éreztem, de azon a napon legalább én szabadultam meg
előbb. Unottan léptem ki az ajtón, a fülhallgatómat a fülembe dugtam, hogy
kicsit felfrissíthesse az agyamat a zene. Habár sokat nem élvezhettem, ugyanis
ahogy kicsit odébb mentem az épülettől, a suli melletti, kisebb parkban
megláttam ByungHun-t, aki az egyik padon ücsörgött. Egyből arra gondoltam, hogy
nem pont most kéne zavarnom, de a másik felem magától cselekedett, így mellette
kötöttem ki. Felnézett rám, majd mikor tudatosult benne, hogy csak én vagyok
az, egy apró, szomorkás mosolyt kaptam, miközben vissza buktatta eredeti
pozíciójába a fejét.
– Nem kérdezem meg, hogy hogyan
vagy, mert az nyálas lenne – közöltem vele, ahogy hátra dőltem a pad
háttámlájának.
– De, kérdezd meg! – kérlelte,
amitől egy kisebb sóhajt hallattam. Ne már, ByungHun, ne csináld ezt velem! Nem
szeretem, mikor ilyen lehangolt a kedved!
– Rendben. Hogy vagy?
– Egyáltalán nem jól. Elegem van
abból, hogy mindenki a magasságommal csesztet! Tisztában vagyok azzal, hogy nem
én vagyok a legmagasabb ember a Földön, de akkor is! Minek kell lenézni csak
ezért? – pontosan tudtam, hogy mennyire gyűlöli, mikor a magasságával
piszkálják, még az is elég neki, ha megemlítik előtte. Párszor képes volt
visszatartani a dühét, de mikor betelt nála a pohár, ugrott neki a másik torkának.
– Nincs semmi gond a
magasságoddal! Így vagy jó! Ha nem vagy ilyen, akkor nem is te lennél az igazi Lee
ByungHun! – elértem, hogy egy kisebb kuncogást kicsikarjak belőle, aminek
nagyon örültem.
– Ha magasabb lennék, már nem is
kedvelnél? – mosolyodott el magában, kicsit később ő is neki támasztotta a
hátát a padnak.
– Akkor is kedvelnélek, de így
sokkal jobb – éreztem, hogy ezt nagyon nem lett volna szabad kimondanom,
ugyanis kezdett melegem lenni, az arcom valószínűleg egyre pirosabb lett.
Zavarba jöttem a saját kijelentésemtől! – Mit szólnál ahhoz, ha elmennénk a
pékségbe, és vennénk megint olyan sütit, amit reggel ettünk? – terelni akartam
a témát mindenáron, és valahogy ez tűnt a legésszerűbbnek.
– Oké, benne vagyok, de! Csakis
akkor, ha egy randevúnak fogjuk fel – hirtelen nem is értettem meg, hogy mit
akart ezzel mondani, de ahogy leesett, mégis miről beszél, oda kaptam a fejem,
kikerekedett szemekkel néztem rá. – Jaj, ugyan már, alacsony vagyok, nem pedig
vak. Meg fogjuk rá azt, hogy Minsoo is mesélt néhány dolgot a kedvemért.
Abban a pillanatban ezerféle
ötlet száguldott át a fejemen, hogy hogyan is kéne megöljem a bátyámat,
miközben a legtöbb kínzást kaphassa meg tőlem.
– Nos, mehetünk a randinkra? –
kelt fel mellőlem ByungHun, majd a kezét nyújtotta felém. Hezitálva, de végül
elfogadtam a felajánlást, majd ahogy megfogtam a kezét, ő felhúzott
állóhelyzetbe, és összekulcsolt ujjakkal indultunk el a közelben lévő pékséghez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése