Merry Stubbornness (GOT7, Markjin) 9. Történtek dolgok

Nyolc évvel ezelőtt

Hangos nevetések, csacsogások, amik az egész hatalmas épületet körbelengte. A nyitott ablakokon keresztül beszökkent a kellemesen meleg tavaszi szellő, aminek köszönhetően felfrissült az osztálytermekben az órák alatt elhasznált levegő. Nyugalom volt, hiába közeledtek a vizsgák a diákok nagy többségét nem igazán izgatta. Valahogy minden stresszforrás eltűnt a jó időnek köszönhetően, csak a Nap fényes sugarai számítottak, és a fák virágzása, a csicsergő madarakkal. Majd valahogy lesz, ez volt mindenki fejében. Marknak is hasonló gondolat szökkent át az agyán, ahogy a nagy fa árnyékában pihenve figyelte jó barátját Jacksont, aki éppen az előbb rúgott egy gólt a csapatának. Ebédszünetekbe egy meccs mindig belefért, szinte rituálévá volt, hogy a két csapat összecsap a negyven perces szabadidőben. Jackson lekapta magáról a fehér, feszes pólóját, majd örömében a feje felett kezdte el körkörösen lengetni az anyagot, miközben győzelemittas kiáltást adott ki magából torkaszakadtából. Mark hitetlenkedve rázta fejét, szemét forgatva, de egy apró kuncogás azért kiszökött ajkai közül. Attól,  hogy hülye, még az ő hülye legjobb barátja. Beleharapott a kezében tartott szendvicsbe, majd a falatot egy korty víz is követte a kulacsából.

− Mark! Láttad? Már megint nagyon ment! − Sietett az előbb említetthez a szőke hajú barátja, miközben a kezével mutatta, hogy szeretné elkérni a kulacsot az idősebbik kezéből. Még akkor sem festette vissza a szőke tincseit, pedig nem kis lecseszést kapott érte a tanároktól. Azonban Jackson nem tántorított a szőke hajtól. Ha Narutonak sárga a haja, akkor bezzeg az övé is az lesz, hiszen Istenként tisztelte kedvenc karakterét.

− Láttam, az ünneplésed még hallottam is − Próbált Mark kicsit odaszúrni, hogy körülbelül a fél iskola hallotta, ahogy Jackson ordított örömében.

− De ah, muszáj volt, csak úgy suhant a labda! − Egyre inkább beleélte magát a mesélésbe, a kezeivel hadonászott, miközben próbálta eljátszani az előbb lejátszódott jelenetet.

Mark csak mosolyogva sóhajtott egyet, és fej rázva hallgatta tovább barátja dumálását, amit igazából semmi pénzért nem cserélt volna el. Szinte minden napjukat együtt töltötték, és ha úgy is nézett ki néha, mintha Mark már nagyon unná a másikat, pont az ellenkezőjét érezte, mivel szeretett Jacksonnal lenni, bármennyire is idegesítő tudott lenni.

Az egyik osztályteremben halk horkolást lehetett hallani. Jaebum arcának jobb oldalát a műanyag asztallapra támasztotta, a nyála kicsit ki is folyt enyhén szétnyílt ajkain keresztül, és halkan durmolt egyet minden levegővételénél. A vele szemben ülő haverjai próbálták visszafojtani a nevetésüket, miközben videóra vették, ahogy barátjuk képes volt úgy elkezdeni horkolni. Máskor is megesett, hogy Jaebum elaludt a szünetekben, volt hogy még órákon is, hiszen soha nem volt képes időben bedőlni az ágyába, inkább hajnalig sorozatokat nézett, vagy csak szimplán böngészett az interneten. Nem volt ínyére a korán kelés, ő szívesebben maradt fent késő éjjelig, aztán valamikor délelőtt meg felkelni. A barátai olykor bagolynak is hívták, mivel meg voltak róla győződve, hogy előző életében az volt. Egy hangosabb horkolás szökött ki belőle, amitől az egyik barátja jobban felnevetett, mire Jaebum szemei kipattantak, majd lassan felemelte fejét a padról. Lustán pislogott párat, tartalékon tartott szemeivel az előtte ülő két srácra pillantott, majd le az egyik kezében található telefonra. Jaebum szemében megcsillant valami, amitől két barátja csak ijedten szuggerálták.

− Hányszor mondtam már, hogy ne videózzatok le, mikor alszom, basszátok meg! − Ha azok a szemek ölni tudtak volna, már mindenki holtan feküdt  volna a földön. Mindkettő fiúnak ráütött egyet-egyet a fejére, amitől ők csak siránkozva, de mégis félig nevetve dörzsölték a fájó pontot fejük búbján. Nekik ennyi bőven megérte azért, hogy barátjukat piszkálhassák.

A röplabdázós lányok edzése az ebédszünet előtt lett vége, így mindegyikőjük megindult az öltözőbe, hogy lecseréljék magukról az izzadt ruhadarabokat. Nevetgélve szaladtak be az üres helyiségbe, ahol csak ők tartózkodtak, miközben minden csajos témát megtárgyaltak. Az öltöző egyetlen ablakán keresztül beszűrődött a fényt, és pluszban két szempár is. Bambam és Yugyeom az ablak előtti rácsba kapaszkodva tartották magukat a levegőben, miközben a nyálukat csorgatták az előbukkanó melltartóktól és fehérneműktől. Természetesen BamBam ötlete volt az egész, hiszen a frissen idekerülő diákok esze ebben a korban mindenfele elkalandozik, így Yugyeomot nem volt nehéz belevinni a rosszba. Legbelül azért tudták, hogy nem túl helyes, amit tesznek, viszont az előbukkanó mellek, és kecses csípők elvették az eszüket. Széles mosollyal vigyorogtak egymásra, ahogy picit be is vörösödtek a látványtól.

− Srácok, menjünk már, ez nagyon nem okés − Youngjae félős hangjára odakapták a fejüket, hiszen Bambam őt is magukkal rángatta, azonban neki volt némi esze, és inkább nem állt neki leskelődni.

− Jaj, nyugi már! − Susmogott oda BamBam kicsit mérgesen. − Inkább gyere nézd te is!

Youngjae eltakarta arcát tenyereivel, amiért másik két barátja halkan győzködték a lányokat, hogy vegyenek le több ruhát.

− Hé, Choi, Bhuwakul, Kim, ti mégis mit csináltok ott? − Abban a szent pillanatban lefagyott a másik kettőnek is a mosolya, Youngjae pedig ijedten kapta fel a fejét, ahogy meghallották az osztályfőnökük szigorú hangját.

Nagyon halk szipogás törte meg a nyugalmat az iskola területén. Habár csak annak az egy bizonyos személynek a békessége tört ketté, ahogy a szíve is megrepedt. Arcáról letörölt kézfejével egy kósza könnycseppet, amit az előtte álló csak undorodva nézett végig. Legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá, elmenekült volna, elbújt volna mindenki elől, hogy senki ne láthassa kétségbeesett, kisírt szemeit. Annyira naivnak érezte magát, mégis kicsit mérges volt, mivel mintha hátba támadták volna a semmiből. Nem volt tisztában önmagával, nem tudta eldönteni, hogy mik azok az érzések, amik körbevették, hogy miért pattantak ki olyan gondolatok a fejéből, amiket nem volt képes megmagyarázni, hogy miért voltak ott. Azt hitte, ha kiadja magából ezeket, majd megkönnyebbül, talán választ kap arra a sok kérdésre, de csak lenéző pillantásokat kapott, szitokszavakat, amikkel becsmérelte az illető, aki körül a gondolatai keringtek.

− Először azt hittem, hogy csak viccelsz, de ez még annak is rossz. Mit hittél majd egymás karjaiba omlunk, mint két szerelmes? Ne beszélj már faszságokat! − Úgy köpte a szavakat, nem akarta megbántani, de mégis nem volt képes másképpen reagálni az előbb hallottakra.

− Kopj le, Jinyoung, nem akarok beszélni veled ezentúl − Ezzel a lendülettel ott is hagyta az egy helyben álló fekete hajú fiút, aki továbbra is összetört szívét próbálta kicsit védelmezni, miközben kipirosodott arcáról törölte le a könnyeket, amik csak még inkább szaporábban szaladtak le a közeli emlékektől, ahogy a pofon csattant az arcán.